Nem az bánt, ha nem sikerül valami, hanem az, ha nem értik, hogy mindent csak összefogással lehet elérni – mondja ki interjúnk elején Veszeli Lajos, akivel házának teraszán beszélgetünk a szükséges távolság betartásával egy napsütötte délelőttön.
A festőművésszel, örökmozgó szervezővel nem könnyű interjút készíteni. Pont úgy beszél, mint ahogy él és dolgozik: óriási hévvel, lángolással. Minden kérdésről, felvetésről ezer másik jut az eszébe, régi és mai történetek, ezért sokszor elkanyarodik a fő témától, de hát ezt senki nem veszi rossz néven, mert aki ismeri, tudja: ő ilyen. Ezzel a lendülettel dolgozik sok-sok évtizede a Balaton művészeti életének fellendítéséért és Balatonalmádi városért. Négy alapítványt indított útjára, felsorolni szinte lehetetlen, mi mindent hozott létre, hány művészt és civilt mozgatott meg jó ügyek érdekében.
– Nem az bánt, ha nem sikerül valami, hanem az, ha nem értik, hogy mindent csak összefogással lehet elérni – mondja. – Boldog vagyok, mert az itt lakó fiatalok a magukénak érzik a várost, friss szellemi tőke áramlik velük Almádiba. Engem sosem érdekelt, ki milyen politikai oldalhoz tartozik és az sem, hogy melyik párt van hatalmon. Csak azt néztem, mit tudunk együtt tenni. Az sem érdekel, hogy Kontrát Károly országgyűlési képviselőnk mennyire Fidesz-elkötelezett, hisz nagyon sokat segített és segít a városnak.
Nehéz indulás
Veszeli Lajos családját nagyon megtaposta az élet, pontosabban az előző rendszer. Édesapja főjegyző volt Szombathely hatókörzetében. Később elmozdították az állásából, bebörtönözték, tanár édesanyja sem kapott munkát. A család (a szülők, a három gyerek és a nyugdíj nélküli ópapa) két évig a kámi Bezerédyek kastélyának pincéjében lakott, édesanyja a nagyságosék szakácsnője volt. Később Szombathelyre kerülve egy aranyozó műhely lett az otthonuk.
Veszeli Lajost úgy jutott be a dekoratőri szakiskolába, hogy a minisztérium ellenében a művésztanári kar egyhangúlag megszavazta a felvételét, és kitüntetéssel végzett. Sorozatosan próbálkozott, de nem vették fel művészeti felsőoktatási intézménybe, ezért segédmunkásként dolgozott. Végül mégis fölvették a Szombathelyi Tanárképző Főiskola rajz szakára, majd esztétika kiegészítő szakot végzett. Budapesten kezdett el tanítani.
– Imádtam – nevet. – Rajzot és művészettörténetet oktattam, volt, hogy a 46 tagú képzőművész körömnek a Képcsarnokban csináltam kiállítást. Szamos Rudolffal, a Kántor-könyvek írójával, aki felkarolt engem, a Magyar Rádió épülete melletti kocsmába jártunk esténként. Életem egyik meghatározó szakasza volt ez: esténként színészekkel, képzőművészekkel, írókkal, lecsúszott értelmiségiekkel ittunk, beszélgettünk. Figyeltem őket, és rengeteget tanultam tőlük. Ez a társaság segített kijuttatni akkori festményeim diáit egy külföldi akadémiára, de a sikeres felvételi ellenére nem utazhattam ki az országból egészen a rendszerváltásig.
Lett egy kis műterme is: 147 lépcsőfok vezetett fel a padlástérbe. Úgy érezte: megérkezett.
Veszprémben, a napilapnál
Aztán Szamos Rudolf Veszprémbe hívta őt képzőművészeti szerkesztőnek, rajzolóművésznek. Szamost a megyei napilap főszerkesztőjévé nevezték ki, de nem sokáig maradt a posztján. Veszeli viszont mozgalmas és érdekes tíz évet töltött a szerkesztőségben. Itt érte a rendszerváltozás is. Szerkesztő- és újságírótársaival szerették volna, hogy egy független újságot vigyenek tovább, de a tervük meghiúsult. Ez egy hosszú és kacifántos történet.
Balatonalmádi, a szerelem
– A bátyám segített részletre megvásárolni ezt a telket, és tizenkét évig bontott anyagból építkeztem – folytatja. – Jöttek a barátok, ismerősök, mindenki segített, amiben tudott. Akkor megfogadtam: mindig nyitva lesz a kapum, és ez azóta is így van. Ide bejön minden és mindenki. Kerényi László volt polgármester szerint ez a ház a város agórája.
Negyvenegy éve él Almádiban.
Az ő ötlete a Padlásgaléria az almádi városháza padlásán, amit sok munkával és önzetlen segítőkkel tettek alkalmassá a rendezvények számára, és ahol 1991-től 10–12 évig rengeteg kiállítást láthatott a közönség. A nemzetközi hírűvé vált Balaton Tárlat megnyitóján minden évben 400–500 ember jelent meg.
– Nem fértek be a galériába, az utcán és a téren kellett lebonyolítani a megnyitót. Városi ünnep lett belőle. Aztán a Padlásgalériából irodákat alakítottak ki. Minden elsikkadt. A legutolsót húsz éve rendeztem meg divatbemutatóval egybekötve. Olyat még nem látott Almádi.
Az ő ötlete a Szent Erzsébet-liget Kézfogás elnevezésű Európa szoborparkja, amelyben hazai és európai szobrászművészek alkotásai láthatók.
Az ő ötlete az egészségház előtti Almádi Pantheon, amely hamarosan két új alkotással bővül: Kompolthy Jób világutazó és Vajkai Aurél egykori múzeumigazgató mellszobrával. Az előbbi Beretvás Csanád, az utóbbi Major Janka alkotása.
– Biciklivel közlekedem, és mindig leállítanak az emberek: mit csinálok, miben kellene segíteni? – mondja. – Pénz az sosem volt elég, nem is értek hozzá, hogy hogyan kell előteremteni, mégis mindig mindent végigvittünk. Igaz, az utóbbi időben már azt is megkérdezik páran, hogy mennyit fizetek. Megváltozott a szemlélet.
Az ő (és Csomay Géza, valamint Kerényi László) ötlete a Magtár és a Kolostor épületének visszaszerzése a város tulajdonába. Később Kerényi Imre és Kontrát Károly segített ebben a misszióban.
Az ő ötlete, hogy két-háromévente kapjon ajándékot valamelyik városrész.
– Most éppen Budataván építünk díszkutat. 2017-ben Vörösberényben készült el a díszkút a 14 Berény nevű település címerével. Az átadási felvonulásra a Veszprémi Petőfi Színház 80 jelmezt kölcsönzött nekünk, és eljött vagy 2500 ember, köztük a Berény nevű települések képviselői. A budatavai díszkút szoborral római stílusban készül, mivel ott római kori leleteket találtak, a felvonulást is hasonló stílusban gondoltuk. Az átadó ünnepséget szeptemberre tervezzük. A szobor és a stáb már készen áll, és szeretnénk, ha megmozdulna a lakótelep!
Erre vártam harminc évig!
Az ő ötlete és megvalósítása az Új dunántúli tárlat. Tíz megye 150 művészének 300 alkotását láthatta a nagyközönség 2019-ben a Magtárban.
– A megnyitóra 400 ember jött el, a kiállítást körülbelül 7500-an látták – jegyzi meg. – Hatalmas sajtóvisszhangja volt. Azt írták, Balatonalmádi a Dunántúl képzőművészeti központja. Erre vártam harminc évig, és megélhettem, amit nagyon köszönök! Akkora munka volt, hogy ezt így még egyszer biztosan nem tudom megcsinálni. Úgy érzem, előbb vagy utóbb a szervezést is át kell majd adnom a fiataloknak. A város előző polgármestere, Keszey János akkor a megyéket képviselő művészeknek megígérte, hogy kétévente megrendezzük ezt a kiállítást. Nem miattam kellene folytatni. A hírnévvel sincs gondom, az is a városnak jó.
Az ő ötlete… a sort a végtelenségig folytathatnánk.
Hogyan tovább?
Veszeli Lajos szerint a mostani időszak nagyon alkalmas az összefogásra.
– 1997-ben volt egy kiállításom Balatonbogláron Kiáltás az emberért címmel. Már akkor éreztem, hogy tennünk kell magunkért. Én a város vezetőinek helyében mindent átgondolnék újra: mit akarunk a várossal, a turizmussal? Kellene egy komoly koncepció! Balatonalmádi gyönyörű, fantasztikus emberek laknak itt. Itt van a Városunkért Közösen Egyesület, az Aranyhíd Egyesület, a Nők a Balatonért Egyesület, a Vörösberényi Nyugdíjas Klub, számos más csoportosulás és rengeteg képzőművész. Egytől egyig tettre kész csapatok, emberek. Nekem egy szavam sem lehet: a saját közegem remek, mindent megteszünk a saját területünkön, de tessék minket figyelembe venni, mint almádi polgárokat! Az Európa Kulturális Fővárosa projekttel kapcsolatban Czompó Gábor egy csomó ragyogó ötletet szedett össze a fiataloktól: tessék ezeket meghallgatni, megfontolni, a legjobb ötleteket pedig véghez kell vinni, meg kell valósítani!
Mit művelünk a Balatonnal?
Utoljára hagytuk a legfájóbb témát: a Balatont.
– Mit művelünk a Balatonnal? Hol van még egy ilyen tó a világon? Van egy óriási kultúrkincsünk, amely főleg az 1700-as évek óta gyarapodik. És ezt köpjük szembe? Rendet kellene tenni a fejekben, hallgatni azokra az emberekre, akik rendelkeznek a megfelelő szürkeállománnyal, nekik pedig hallatniuk kellene a hangjukat! Közülük senki sem akar rosszat. A legnagyobb bánatom a Balaton tönkretétele. Nem értem, hogyan jutottunk idáig. A parton hatalmas kikötők, luxus jachtklubok épülnek, a „hátországban” pedig tönkremennek a vállalkozók, az itt élő polgárok: a szobakiadók, éttermek. Akik pedig egyszerűen csak fürödni, horgászni, vagy napozni szeretnének, lassan meg sem tudják közelíteni a vizet.
Miről kellett volna többet beszélgetnünk?
Az Új Balaton című társadalmi és művészeti folyóiratról, amely csak néhány évig élt, de hiába volt lelkes a művészcsapat, anyagiak híján nem tudták életben tartani a lapot. Az alkotásról, az utazásokról, saját kiállításokról itthon és külföldön, a díjakról. Arról, hogy Urbán Ágnes művészettörténész szerint Veszeli Lajos a balatoni festészet legjelentősebb, legméltóbb képviselője – ami mindenképpen hatalmas elismerés. Arról, hogy mit jelent számára a tehetséggondozás, a művésztelepek, a festőiskola. Mindez már nem fért bele abba a három órába, amit együtt töltöttünk a napsütéses teraszon.
Amikor kikísér, még elárulja: reménykedik abban, hogy a Soproni Múzeum rendezésében a várkerületben, a lábasház galériájában talán összejön a jubileumi tárlata szeptemberben.
– Az egyéni kiállításaimra az almádiak is el szoktak kísérni, ami mindig jól esett. Ha sikerül, az jó lesz, ha nem, hát nem, de ilyen az élet: a Jóisten ad és elvesz.
(A Veszeli Lajossal készült interjú a balatonalmádi Városunkért Közösen Egyesület Rólunk szól című magazinjának legfrissebb számában jelent meg.)
