Most élet ez? Betelepíteni nekem egy idegent? Kérdeztek engem egyáltalán? Csak úgy jött, vagyis hozták, különféle mondvacsinált indokokkal. Mert majd megfogja Cinikét, a család egerét, ő lesz a dolgos családtag.
Még hogy családtag! Mégis hogyan gondolták ezek? Más nyelv, más kultúra. Nyávog. Vékony, fülsértő hangon, értelmezhetetlenül vernyog! És kelleti magát, illeg-billeg, dorombol(!), beleeszik a tányéromba. Csak állok és nézem. Nem hiszek a szememnek. Nyomul és lefetyel. Meg rágcsál. Látom, hogy pofátlanul felugrik az asztalra, nem azért mondom, mert én nem tudnék ekkorát ugrani. Csak rámutatok a tényekre: nem egy alomból származunk, a vak is látja, nem vagyunk egy faj, sem egy nemzetség, ki tudja honnan jött, még csak barátok sem vagyunk, és nem is hasonlítunk egymásra. Igaz, mindkettőnknek négy lába van, de ez a nyamvadék akkor is csak egy betolakodó. Közönséges gyilkos. A saját szememmel láttam. Méghozzá perverz, szadista gyilkos. Az agonizáló Cinike szívfacsaró cincogásától ma is kiráz a hideg.
Megdicsérték, a csodájára jártak. Aztán fogta magát, befeküdt az ágyamba. Hm. A szaga jó, halkan duruzsol, mellé fekszem. Tehetek mást?
És öregedő lelkembe beköltözik a béke.