Nem is tudom, mi van velem. Iszonyatos nyugtalanság költözött belém. Körülöttem minden zaj meg illat megváltozott, a nyelvem a földig lóg, hullára fáradtam séta közben, de nem tudok megállni. Mert nem lehet. Üldöz valami belülről, csak mennék, futnék, ügetnék, hemperegnék a fűben, csaholnék szaglásznék, madarakat kergetnék a vakító napfényben. Amerre ellátok, mindenfelé boldog emberek meg kutyák sétálnak, beszélgetnek, nevetgélnek, szaladgálnak, csaholnak.
Most akkor mi van? Megváltozott a világ? Á, dehogy a világ, okosítanak a póráz másik végéről, a természet változik, hiszen ránk robbant a tavasz. Ilyenkor futott Maugli is a dzsungelben, magyarázzák nekem: „Megfeledkezett a boldogtalanságáról, és gyönyörűségében hangosan énekelve vágott neki az útnak. Inkább repült, mint futott… Nyargalt, egyszer kiáltozva, másszor énekelve magában, ezen az éjszakán nem volt a Dzsungelben boldogabb teremtés nála.” Most már érted?
Értem. De akkor engedjetek! Hadd legyek boldog! Vedd le a pórázt, hadd fussak, örüljek, felejtsem el a hideget, a rossz hangulatot, az ideges szerkesztőséget, a kedvetlen gazdát! Felejtsem el a vitákat, és azt is, amit hallottam, hogy miközben fagy volt, eső meg hideg, meghalt Démon, a nagy ellenségem. Öblös hangú, félelmetes juhász volt, ha találkoztunk, törékeny gazdája emberfeletti erővel tartotta a pórázon, hogy dührohamában fel ne faljon. Most meg hiányzik.
Az örök vadászmezőkön mindig tavasz van, nyugtatnak meg. És szabadság.
