„Mikor egyedül vagy, az idő metszeni tud, mint a penge” – hangzik a híres mondat a Remény rabjai című zseniális filmben. A börtön lakóinak magányáról legfeljebb ködös elképzeléseink vannak. Rideg, barátságtalan, mardosóan kilátástalan érzés lehet élni az agyonszabályozott intézményben.
Egy szombati napon kaptam a hívást a főszerkesztőmtől, hogy kedden mehetek a börtönbe, ahol lehetőségem nyílik interjút készíteni Baán-Muzsik Márta reintegrációs tiszttel. Tudtam, hogy fel kell kötnöm a gatyaszárat. Nem csak azért, mert az interjú önmagában is nehéz műfaj, hanem mert nem tudtam, hogy mire számítsak.
Alátámaszthatom, hogy amikor arra kérnek egy zöldfülű újságírót, hogy börtönbe menjen interjút készíteni, akkor az első természetes reakció a pánik. Mit tudunk a börtönökről? Olyan emberek kerülnek oda, akikre lesújtott az igazságszolgáltatás, bűncselekményt követtek el. Lehet az súlyos vagy kevésbé súlyos, de egy biztos: mindig a legrosszabb jut eszünkbe. Rögtön arra gondolunk, hogy netán gyilkosok vannak a rácsok túloldalán. Némi kutatómunka után ezt a sztereotípiát félre is kellett söpörnöm, hiszen a veszprémi büntetés-végrehajtó intézet fogházként működik, ami azt jelenti, hogy a fogvatartottak ügyében még nem született ítélet.
Az interjúalanyom reintegrációs tisztként dolgozik, vele beszélgettem a nem mindennapi szakmaválasztásáról és annak nehézségeiről. Megtudtam, a feladata az, hogy segítsen a fogvatartottaknak átlendülni a bekerülés kezdeti sokkján, majd pedig ismertetni az intézmény szabályait és annak lehetőségeit az önfejlesztésre. Az talán kevésbé meglepő, hogy ezt a pozíciót nők is betöltik, hiszen gyakran dolgoznak nők olyan területeken, ahol kiemelt figyelmet kapnak az érzelmek és a mentális folyamatok.
Jól átgondolt kérdéssorral ácsorogtam a börtön kapujában. Kívülről igen barátságtalannak tűnt az épület. Már egy ideje álldogáltam, amikor a kihangosítón szólt egy férfihang, hogy nyitja a kaput, menjek be. Áthaladtam egy hosszú udvaron, nyilván látszott rajtam, hogy nem vagyok rutinos látogató. Nem egyszerű bejutni a börtönbe, több hétig telefonálgattunk, leveleztünk, mire megkaptuk az engedélyt az interjúra. Előzetesen le kellett adnom az adataimat és az eszközeim típusát. A helyszínen bemutattam az igazolványaimat, és kissé feszengve vártam, hogy bemehessek. Fellélegeztem, amikor megérkezett az interjúalanyom is, és mondták, hogy mehetünk.
A börtönnek is sajátos szaga van. Nem mondanám büdösnek egyáltalán, inkább olyan jellegzetes, mint amikor a kórházban vagyunk. Csak haladtunk a folyosókon, és már azt hittem, hogy nem is találkozom fogvatartottakkal, amikor egy ajtó előtt megtorpantunk. Az interjúalanyom figyelmeztetett, hogy ne ijedjek meg a tekintetektől, hagyjam őket figyelmen kívül. Láttam, hogy ő rutinos, ennek ellenére én azért feszengtem.
Az interjú a börtön egyik kisebb irodájában zajlott. Baán-Muzsik Márta engem is hamar átlendített a kezdeti sokkon, azon kaptam magam, hogy a kérdéslistámat félretéve hallgatom a válaszait. Kezdő újságíróként általában szorongatjuk a kérdéslistát, és már az alanyunk válasza alatt a következő kérdésen agyalunk. Ám a reintegrációs tiszt megnyugtató hangja és személyisége nagyon pozitívan hatott rám. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy még zöldfülű vagyok, és félre tudtam tenni az előre megírt kérdéseimet.
Bár Baán-Muzsik Márta rávilágított a börtön egy olyan oldalára, amit az emberek többsége nem ismer. Amikor azonban a kijárat felé vettem az irányt, azért jóval gyorsabban szedtem a lábaim, mint befelé. Megkönnyebbültem, amikor első próbálkozásra kinyílt a kapu és magam mögött hagytam az épületet. Jó volt megismerni a börtön humánus oldalát is. Most már jobban látom, hogy maga az intézmény nem bünteti a fogvatartottakat, hanem abban próbál segíteni nekik, hogy zökkenőmentesen visszakerülhessenek a társadalomba a szabadulásuk után. Ami a rabot bünteti, az a magány és az idő.
Szerző: Tihanyi Kata
