Megsértődött a kormány, amiért minden erőfeszítésük ellenére kevesebben mennek szakgimnáziumba tanulni. A pedagógusokat és a szülőket hibáztatják, megoldásként ismét átneveznék az iskolákat.
Kormánypropaganda ide, állami célkitűzés oda, ha a gyermekükről van szó, a szülők nem hagyják magukat megvezetni. Hiába ígért a kormány magasabb ösztöndíjakat, vezette be a duális képzést, a magyar emberek gimnáziumba küldik a gyerekeiket.
Az oktatás irányítói három éve jól csengő nevekre cserélték az addigiakat: a gimnáziumok maradtak, a szakközépiskolákból lettek a szakgimnáziumok, a szakképző iskolákból pedig szakközépiskolák. Úgy tűnik, a cégtábla-átfestés nem jött be: a következő tanévben is tovább csökkent a szakközépiskolákban és szakgimnáziumokban tanulók száma, viszont nőtt a gimnáziumokba jelentkezőké – annak ellenére, hogy több gimnáziumot bezártak.
Márpedig ez keresztezi az állami célkitűzést. Az Innovációs és Technológiai Minisztérium megbízásából készült egy elemzés a szakképzésről, amelyben ez áll: „Ha nem történik beavatkozás, akkor 3 év múlva 53 százalék fölött lesz a gimnázium, 33 százalék körül a szakgimnázium és 13 százalék alatt a szakközépiskola beiskolázási aránya.”
És akkor mi lesz a multik idetelepült gyáraival? A minisztérium nem hagyhatja őket munkaerő nélkül, ezért tovább erőltetnék a szakképzést, némi ráncfelvarrással. Ismét átneveznék: most a szakgimnáziumból technikumok lennének.
Sokan fölkapják erre a névre fejüket: anno, a múlt század hatvanas–hetvenes éveiben a gépipari, vegyipari technikumokban érettségizettek megállták a helyüket az egyetemeken, de ők lettek a magyar ipar középvezetői is. Hasonlóképp a gimnáziumot végzettekhez. Jó néhány Nobel-díjas magyar tudós, a gazdasági és tudományos élet Magyarországról elszármazott képviselője azt az oktatást jelölte meg sikerének alapjaként, amit itthon, a Fasori vagy a Trefort utcai Gimnáziumban kapott.
Nem hiszem, hogy a hagyományok miatt küldik ma a szülők gyerekeiket ilyen típusú iskolába, egyszerűen csak képesek józanul gondolkodni: ma senki nem tudja megmondani, hogy tíz év múlva milyen szakmákra lesz szükség. Tehát arra kell fölkészülnie a fiacskájának, hogy legalább két nyelven kommunikáljon kiválóan, használja profi módon a számítógépet – ami neki, a szülőnek olykor már csodának tűnik –, tegyen szert önismeretre, legyen elég önbizalma. A többi, speciális ismeretet majd pillanatok alatt fölszedi abban a szakmai közegben, amit választott. Hét év múlva meg egy másikban, merthogy rendelkezik az alapkészségekkel – de azokkal tényleg, és nemcsak papíron.
A kormány pedig önthet ugyan újabb milliárdokat az állami szakképzésbe, túl sok eredményt nem fog elérni.
Részletesen erről a Népszavában olvashat itt.
