Vajon elmélyíti az ellentéteket idősek és fiatalok között a koronavírus-járvány, vagy éppen fordítva, tovább erősíti a szolidaritást, aminek számos jelét tapasztalhattuk az utóbbi hetekben Magyarországon? Nem tudni, merre mozdul ki a világ a járvány első hulláma után. Annyi azonban bizonyos, hogy még egyszer nem állítható le a most újrainduló gazdaság a halálos áldozatok számának csökkentése érdekében.
Amerikában fizetés nélkül maradt fiatalok tüntetnek a munka újraindítását követelve, ugyanott Boomer Remover feliratú pólókat dobtak piacra, ami szabad fordításban öregeltakarítást jelent. Azt kérdezik: miért kockáztatják milliók nyomorát a világban pár ezer idős, beteg ember megmentése érdekében? – arra célozva, hogy elsősorban az idősekre és a gyengékre veszélyes a járvány. Feláldozza őket a világ? A koronavírus áthúzza a hosszú öregkor ígéretét, amire számítottunk? (Zárójelben jegyzem meg, hogy a gazdasági válság a koronavírus nélkül is jött volna, és az sem igaz, hogy csak idősek halnak bele a szövődményekbe, mert fiatalok is beleeshetnek abba a váratlan pár ezrelékbe, amelyik rosszul reagál.)
Annyi bizonyos, a mögöttünk lévő két hónap karanténnal nem szabadultunk meg a járványtól, még ki tudja meddig együtt kell élnünk vele, amíg el nem készül a védőoltás. Addig is a nyájimmunitás elérése jelenthetne védelmet, ehhez azonban a lakosság 60 százalékának át kellene esnie a fertőzésen, és ebben már keményen benne lesznek az idősek és betegek is. Svédországban eleve valami hasonló kísérlettel kezdtek, ott jóval kisebb mértékben korlátozták a gazdaság és a társadalom működését, mint Európa más országaiban, nem zárták be az iskolákat és a munkahelyeket, amivel mintegy háromezer ember életével fizettek. Svédországban a legfrissebb adatok szerint több mint 22 ezer fertőzöttet regisztráltak, ebből háromezren meghaltak.
Nem ez lenne az első eset, hogy feláldozzák az öregeket a közösség megmentése érdekében. Történelemismereteinkből tudjuk, hogy a vadászó-gyűjtögető hordák magukra hagyták, akár meg is ölték az öreg vagy rokkant embereket, akik nem voltak képesek lépést tartani a hordával. Japán egyes részein kivitték a hetven év felettieket a hegyekbe meghalni, ahonnan nem találtak vissza, erről cannes-i nagydíjas film is készült Narayama balladája címmel 1982-ben. Állítólag Erdélyben is a nagy éhség idején, az idősek önként feláldozták magukat, hogy kevesebb legyen az éhes száj a családban. A néprajzosok biztosan tudnak sok ilyen legendát és mítoszt mesélni.
Nekem az őrült Houellebecq regényei jutnak most hirtelen eszembe, amelyekben elviselhetetlenül kegyetlenül ecseteli az emberi élet ürességét, a gyereknevelés, a fajfenntartás hiábavalóságát és különösen az öregedés gyötrelmeit egy olyan világban, amelyben kizárólag a fiatal test az elfogadott, minden más undort kelt. Az Egy sziget lehetősége című regényében például szeretetnek, szolidaritásnak már nyoma sincs a nemzedékek között, az új nemzedék, mint valami szemetet elsöpri azt, amelyiknek a helyébe akar lépni. A felkapott francia írónak kiváló antennái vannak korunk problémáinak érzékelésére, sok minden bejött, amit szinte látnokként megírt a műveiben. Ebben remélem tévedni fog és nem lesz igaz, hogy az utolsó órákban járunk. Merthogy az emberi faj éppen ettől civilizált, hogy gondoskodik minden tagjáról. A filozófia szintjén. Kérdés, hogy gyakorlatban hogy lehet ezt majd kivitelezni?
