Megyei napilapos újságíró koromban szinte nem múlt el hét, hogy ne fordultam volna meg valamiért a Veszprém megyei Csolnoky Ferenc Kórházban.
Jó hírekről, problémákról, új eljárásokról, a szűrővizsgálatok jelentőségéről egyaránt hírt adhatott a megyei lap, igyekeztünk részt venni az ismeretterjesztésben, szolgálni az egészségmegőrzés, betegségmegelőzés ügyét. Olyan orvosokat ismerhettem meg az évek során, akik nem csak kiváló szakemberek, de igaz emberek is voltak. A korán elhunyt dr. Csillag József belgyógyász főorvost ilyennek őrzi az emlékezetem.
Halálának ötödik évfordulóján emlékdíjat alapítottak a tiszteletére, amit a kollégák javaslatai alapján minden évben egy kórházi és egy háziorvosnak ítélnek oda. Idén dr. Simó Erzsébet onkológus volt az, aki kórházi orvosként átvehette a Csillag-díjat.
– Ki volt az ön életében Csillag főorvos? Kolléga? Jó barát? Példakép?
– Alig ismertük egymást, más osztályon dolgoztam, szakmailag alig érintkeztünk. Viszont pályakezdő belgyógyászként rendszeresen eljártam az előadásaira. Csodáltam mindenre kiterjedő szakmai tudását, átfogó szemléletét és azt, ahogyan kristálytiszta látásmódját megismertette és megértette másokkal.
– Volt esetleg személyes oka, hogy az orvosi hivatást választotta, később pedig az onkológiát?
– Harminc éve vagyok a pályán. Amióta az eszemet tudom, mindig orvos szerettem volna lenni, később már azt is tudtam, hogy belgyógyász. Annyira egyértelmű volt, hogy ez az én utam, mint maga az életem. Meggyőződésem, hogy jó választás volt. Az volt a vágyam, hogy betegágy mellett dolgozhassak. Ennél fényesebb karriert sosem kívántam magamnak. Ötödéves medikus koromban találkoztam először az onkológiával. Akkor még ezt a szakterületet a Kolozsvári Orvostudományi Intézetben, ahol az orvosi diplomámat szereztem, nem oktatták, de akkor első ízben fakultatív onkológiai előadássorozatot szerveztek a hallgatóknak. Gondolkodás nélkül jelentkeztem rá. Lenyűgözött az előadások színvonala, hangulata, nem kevésbé az előadó személyisége, így az onkológia irányába fordultam.
– Honnan merít erőt a napi küzdelemhez, a veszteségek elviseléséhez, ahhoz, hogy nem lehet mindig győzni?
– Sokszor kérdezik tőlem, még a betegek is, van-e az onkológusnak sikerélménye? Természetesen van. Mi másképpen értelmezzük a sikert: nem csak annak örülünk, ha a beteg meggyógyul, hanem annak is, ha olyan gyógymódot tudunk felkínálni, amitől kevésbé romlik az életminősége, ha a túlélését megnyújtjuk, a szenvedését enyhíteni tudjuk. Az igazi sikerélmény azonban az, ha egészséges életmódra való neveléssel, szűrővizsgálatokkal meg tudjuk előzni, vagy gyógyítható stádiumban fel tudjuk ismerni a betegséget. Mi tagadás, vannak nehézségeink, és kudarcokat is megélünk. Albert Schweitzer szavaival élnék, aki azt tanította, azért vagyunk, hogy segítsünk egymáson. Időt kell szakítanunk embertársainkra, mondta, tegyünk valamit másokért, akár valami apróságot is, valamit, amiért fizetséget nem kapunk, csupán a kitüntető érzést, hogy megtettük! A kollégák és a család támogatása mellett sokszor a betegtől kapott hála, köszönet, az őszinte szeretet megnyilvánulása az, aminek segítségével átvészelhetőek akár a kudarcok is. Kolping Adolfot idézném, aki mások megsegítését személyes küldetésként élte meg, és azt hirdette, hogy aki Istenben bízva jóra vállalkozik, kétszeres erőforrásból meríthet: szíve bátorságából és a jó cselekedetek gyakorlásából. Időnként embert próbáló, küzdelmes sorsokkal szembesülünk, szükségünk van alázatra, arra, hogy tápláljuk a reményt, hogy higgyünk a sikerben.
– Pályakezdése óta érzi-e a javuló lehetőségeket a rákgyógyításban?
– Húsz-harminc évvel ezelőtt az onkológia az orvoslás marginális része volt, mert a daganatos betegek életét csak minimálisan és sok mellékhatás árán tudta meghosszabbítani. Mára azonban meghatározó szakterületté vált. A paradigmaváltás valamikor az ezredforduló táján történt meg, amikor a daganatos betegség átkerült a halálos, a gyógyíthatatlan betegségek köréből a gyógyítható, vagy legalább jó életminőség mellett, hosszú ideig kezelhető és élettartam-nyereséget adó betegségek közé. Vagyis a régebben halálos ítéletet jelentő rákdiagnózis mostanra krónikus betegséggé szelídült, köszönhetően a korszerű diagnosztikai eljárásoknak és a bővülő terápiás lehetőségeknek.
– Mire gondolt, amikor átvette a díjat?
– Meghatott a kollégák megtisztelő bizalma, amit ezúton is szeretnék megköszönni, akárcsak a nővérek, ápolók és a bennünket segítő kórházi személyzet munkáját. Talán egy Ady idézet illik ide leginkább: „A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle.” Ebben mélységesen hiszek.
