„Ez az ember, visszaélve a hatalmával, a legszörnyűbb dolgokat követi el gyűlöletet szítva és agressziót keltve mindenki ellen, aki másként gondolkodik, mint ő. Elszegényíti az országot, miközben ő és elvbarátai abnormálisan gazdagodnak.”
„Ahelyett, hogy a gyerekeket minél magasabb iskolai végzettség megszerzésére ösztönözné, ő betanított munkásokat csinál belőlük, akik örülhetnek, ha 250 eurót keresnek havonta. Ellenőrzi a médiát, amelynek egyik része minden tévedését és a munkatársai minden tévedését óriási sikernek titulálja, a másik része – félve a következményektől – inkább hallgat… Azokat, akik másként gondolkodnak, árulónak, bitangnak, gazembernek, idiótának, tolvajnak, oligarchának nevezi. Célkeresztbe állítja, és azzal vádolja őket, hogy minden rossznak ők az okai. És sok minden rossz ebben az országban. Félnek az emberek, lépten-nyomon rosszkedvbe és depresszióba ütközünk. Semmi sem teljesült abból, amiért megválasztották önt.”
Mit gondolnak, hol jelent meg ez a szöveg? Nem, nem nálunk. Szerbiában. Szerbia 2017-ben megválasztott köztársasági elnökéhez, Aleksandar Vučićhoz intézi e súlyos szavakat Dragan Đilas szerb politikus és üzletember a Vreme című ellenzéki hetilap március 22-i számában.
Az ember elgondolkozik azon, hogy szükségszerűen alakultak így a dolgok Kelet-Közép-Európában, vagy a véletlenek összjátékáról van szó? A Belgrádban megjelenő Vreme említett számában egy szociálpszichológus, Zoran Pavlović lényegében meg is válaszolja ezt a kérdést, amikor azt mondja: „a demokratikus intézmények csak olyan társadalmakban képesek működni, amelyekben van demokrata hagyomány. Ahol az emberek támogatják azokat a szabályokat és elveket, amelyek a demokratikus politikai rendszer alapjai, úgy mint az emberi és kisebbségi jogok, a tolerancia, a másként gondolkodás jogának tiszteletben tartása stb.” A demokratikus viselkedés alapszabályait meg kell tanulni és be kell tartani a civilizált társadalmakban. Nagy kérdés azonban, hogy hogyan, amikor a legfelsőbb szinten, az országot irányítók körében, a parlamentben is a legbrutálisabb hang vált uralkodóvá. A valóságshow-k hangja. Minél brutálisabb, minél agresszívebb állat vagy, annál inkább ki fogsz tűnni. De ezzel? Hogy például szarembernek nevezed a politikai ellenfeled? Ha a kormánypárt első számú publicistája így nyilvánul meg, akkor mi lehet a kocsmákban?
Papíron demokrácia van, de az életben valójában az a mondás érvényesül, hogy akinél a hatalom, annál az igazság – rója fel Pavlović, majd kifejti, az erkölcsi mélyrepülés aggasztja legjobban, hogy összekeveredtek a jó és a rossz határai, elveszítettük a kritériumokat, nincs fogódzó, mert a törvények némelyekre érvényesek, másokra meg nem. Egyiknek mindent lehet, a másiknak meg semmit sem. Az egész rendszer azt üzeni, nem érdemes becsületesnek lenni, naiv az, aki betartja a játékszabályokat. Elveszítettük nem csak a stratégiai, de a morális iránytűt is. A vele készült interjúban a szociálpszichológus beszél arról az autokrata, totalitárius politikai technikáról is, ami állandó ellenségkeresésben nyilvánul meg. Az autokrata politikusnak mindig kell áldozati bárány, valaki, akit okolni lehet a bajokért, akivel félelemben tartható a nép. Sigmund Baumannt idézve bársonyos totalitarizmusról beszél, amely demokratikusnak álcázza magát, holott a lényege a kritikus gondolkodás elfojtása. Nincs párbeszéd a másként gondolkodók között. Csak egymás sárba tiprása létezik. A néptől azt várják, hogy szó nélkül engedelmeskedjen, semmit se kérdezzen.
Szerbiai felmérések azt mutatják, az embereket egyre kevésbé érdekli a demokrácia. 1996-ban sokkal többen tartották fontosnak a demokratikus államberendezést, mint 2006-ban. Feltételezhetően csalódtak a dolgok alakulásában, amihez hozzájárulhatott Zoran Đinđić szerb elnök 2003-as meggyilkolása is – ezt a haladás elleni merényletként fogtak fel szimbolikusan is.
Ha szétnézünk a volt szocialista országokban, Kelet-Közép-Európában, azt látjuk, negyed évszázad elegendő volt arra, hogy az emberek csalódjanak a demokráciában, hogy olyan nagyon ne izgassa őket a szabadság, hogy megerősödjenek a populisták. Ugyanakkor a szerb szociálpszichológus rámutat, mégis lényeges a különbség, hogyan fogadják ezt a változást egyes országokban. Például Szlovákiában kimentek tüntetni az emberek az oknyomozó újságíró meggyilkolása miatt és lemondatták Robert Ficót, de Romániában is tüntetnek, amint olyan törvényt hoz a kormány, amiről az emberek úgy érzik, hogy rossz. Szerbiában pillanatnyilag az a helyzet, hogy az emberek kétszer is meggondolják, őszintén hangot adjanak-e a véleményüknek, mert féltik az állásukat, az egzisztenciájukat – állítja Zoran Pavlović szociálpszichológus a Vremenek adott interjúban. De ha mindenki visszahúzódik, akkor tényleg olyan kormányunk lesz, amilyent megérdemlünk – fűzi hozzá.
