Alig több, mint egy hónap. Hogy utána mi lesz, nem tudom, csak reménykedem. Remélem a közélet csendjét, a nyugalmat, a tisztességet, a kulturált eszmecserét, a tiszteletet. Mert ami most van, abból elég!
Hazugság van, arrogancia, manipuláció, gyűlölködés, félelem, fenyegetés, egymás gyalázása. Rémülten látom, amint két kedves, intelligens barátom egymásnak esik a közösségi oldalon, pedig csak választásra készülődünk. Igaz, olyan kampányhangulatban, amilyenre nem volt még példa a rendszerváltás óta. Ha nem így lenne és nem most lenne, ők ketten remekül eldiskurálnának irodalomról, sportról, zenéről, de leginkább a városukról, amit mindketten szeretnek.
Hogy mikor kezdődött? Van egy személyes emlékem róla. Kórusfellépésre utaztunk: egy csapat, egy célért, egy örömmel. Aztán valahogy előkerült a politika, és tapinthatóvá vált a buszban a feszültség. Váratlanul ért, elképedve figyeltem, és nem értettem, mi történik velünk. Hiszen beszélgethettünk volna, indulatok nélkül, megvitatva a különvéleményeket. Értéktisztelő, kultúraszerető emberek voltunk mindannyian, ráadásul egy olyan közösség tagjai, amit éppen ez a hasonlóság gyúrt egybe. Mindez az első Orbán-kormány idején történt.
Van egy másik emlékem is a közelmúltból. A Kossuth utcán ácsorogtam, amikor feltűnt egy ismerős pár. A férj kolléga, a feleséget is régről ismerem. Az érthetőség kedvéért muszáj így fogalmaznom: ők a „másik” oldalon állnak. Nekem ez nem jelent problémát, elfogadom. Messziről rájuk mosolyogtam, és amint közelebb értek, köszöntem is, bár jóval fiatalabbak nálam. Nem tudom leírni azt a megvető arckifejezést, ahogy végigmértek tetőtől talpig, merev arccal odabiccentettek, majd elfordították a fejüket, és méltóságteljesen elvonultak előttem. Ez a mostani Orbán-kormány idején történt.
Tévét ritkán nézek, de az interneten naponta több órát töltök hírolvasással. A Pesti Srácoktól az Alfahíren át az Indexig és a 444-ig mindent. Olvasom a legkülönfélébb blogokat és a kommenteket is. Kétségbeejtő a stílus, a gyűlölet, a sötétség. Azért, hogy mindkét szekértáborban ilyen mélyre süllyedtek az emberek, a mostani kormány felelős. Ők mutatnak példát pökhendiségből, megbélyegzésből, militáns retorikából, félelemkeltésből, kettős mércével mért igazságszolgáltatásból, ellehetetlenítésből, megtorlásból, ellenség-kreálásból – felhasználva minden létező fórumot és felületet. Az ellenzék meg sajnos idomul, és az érvek, tények mellett időnként bevet kevésbé korrekt eszközöket is. Mindez pedig úgy szívódik be a társadalom legmélyebb rétegeibe, mint valami fertőző szennylé, ami mostanra már az orrunkig ér, és ha nem jön valami változás, mind belefulladunk.
Nem szeretem Gyurcsányt és nem szeretem Orbánt, de bal és jobb oldalon egyaránt ismerek becsületes embereket. Kár, hogy lassan utálni kezdik egymást, pedig akár közös céljaik is lehetnének. A szocik loptak többet vagy a mostaniak? Ki fog többet lopni a választások után? Kinek a kijéből lett milliárdos, államtitkár, főszerkesztő most és akkor? Ki volt besúgó, ki adta el a tisztességét elvtelenül, ki fordított sokadszorra köpönyeget, ki hazudik nagyobbat, ki menti az elsíbolt pénzt Svájcba és offshore cégekbe, ki van/lehet szabadlábon és ki miért nem, CEU és ENSZ, migránsok és cigányok, sorosbérencek, hazaárulók – erről szól a mostani választási kampány. A honpolgárok pedig virtuálisan egymásnak esnek, öldöklő indulattal, alpári stílusban, kíméletlenül. Mindez pedig az elmúlt nyolc év hozadéka. Lett volna idejük tiszta viszonyokat teremteni, kivizsgálni a múlt bűneit, nem politikai(!) alapon felelősségre vonni a gazdasági visszaélések elkövetőit, megtisztítani soraikat a hiteltelen figuráktól és tiszta kézzel kormányozni az országot, amelynek a szolgálatára felesküdtek. Nem ez történt, helyette egyre mélyebb posványba süllyedtünk. Hogy milyen lesz a folytatás, az rajtunk múlik alig több, mint egy hónap múlva. Csak valahogy jó lenne több olyan „múlt nélküli” jelöltet látni, akikre reális eséllyel és teljes bizalommal szavazni lehet.
