„Mi szelíd és derűs emberek vagyunk, de nem vagyunk se vakok, se balekok. A választások után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai, jogi elégtételt is” – mondta Orbán Viktor miniszterelnök március 15-én a Parlament előtt. Az ünnepi beszéd profi munka volt, akárki írta is. Lelkesítő, harcba hívó, igazi most vagy soha. Jól időzítetten, a célközönségre szabottan. Ez a mondat is nagy tetszést aratott, mégis sokan vannak, akik fenyegetést hallanak ki belőle.
A Sajtóklubban pár napra rá így próbálták csitítani a kedélyeket: az elégtétel kifejezés messze nem azonos a bosszúval. Az elégtétel az egy „úri kifejezés”, azaz amikor valaki tisztességes eszközökkel elégtételt vesz az őt ért sérelmekért – hallhattuk.
No, akkor nézzük ezt meg tüzetesebben. Az elégtétel, mint főnév valóban nem jelent bosszút. Kötelesség vagy tartozás teljesítését, anyagi vagy erkölcsi kár megtérítését fejezzük ki vele. Aki elégtételt ad, az jóvátesz, megkövet, kártalanít, aki elégtételt kap, az kárpótlást nyer az elszenvedett sérelemért vagy veszteségért. Az elégtételt lehet követelni, régen erre szolgált a párbaj, ma inkább bíróság elé megyünk vele. Elégtételt érezni is szoktunk, ha valami minket igazol mások vélekedése ellenében, vagy ha jól sikerül elvégezni egy feladatot, amiben csak mi láttunk fantáziát. Aki viszont elégtételt vesz, az megbüntet, leszámol, megtorol, bosszút áll, megfizet valakinek valamiért. Nincs ezen mit szépíteni. Csoda-e, hogy elszabadult az ellenzéki fantázia és – az erkölcsi meg a jogi elégtételt még úgy-ahogy értelmezve – azóta is azon pörög mindenki, milyen eszközökkel lehet elégtételt venni politikailag. És kiken?
Nagy kérdés, hogy Orbán Viktor lenyűgözően profi beszédírója érezte-e a különbséget és puszta figyelmetlenségből vagy szándékosan fogalmazott-e így. Mindenesetre, ha felütötte volna a Magyar nyelv értelmező szótárát vagy a szinonimaszótárt, most nem kellene a sajtóklubosokkal megmagyaráztatni a nem Fidesz-hívek torkán akadt mondatot.