A női cipő önmagáért beszél, mert feltételezhetően belekerül egy női láb, amely ezután új dimenziót kölcsönöz az élménynek. A cipőnél kezdődik a nő, belőle nő ki, a cipő a női láb szépségének kifejező eszközévé válik. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak, miért élvezetes látvány a kecses női lábbeli – még a kirakatban is.
A női lábbeli élménye tehát kétféle: vagy maga a cipő, mint önálló műtárgy, vagy lábbal együtt, mint kompozíció. A csodás esztétikai élmény elővarázsolására különösen az olasz kereskedők kirakatrendezői képesek. A kirakatüveg mögötti varázslatos lábbelik csak arra várnak, hogy belecsússzanak a selyem meg üvegszálas harisnyába bújtatott karcsú bokák, piciny lábfejek, amelyek szépen ívelt lábikrákkal meg hát ugye a nővel folytatódnak. Közben működhet a női és a férfi fantázia arról, vajon milyen törékeny kis lábacska illeszkedik majd érzéki mozdulattal az ívelt vonalú tűsarkú csodába.
Most képzeljünk csak magunk elé egy kissé kisportolt, mégis lágy vonalú, gyönyörű lábikrát, amely lakkozott vagy fém tűsarokban folytatódik! És milyen képzettársításokat ébreszt a kígyóbőrből készült topánka orrán levő igen érzéki rés (ez nagyjából kiment a divatból), amelyen kivillan a körömlakk diszkrét bája?
Rossz nyelvek szerint a lábbeli tulajdonképpen összeköti a nőt a talajjal, és ez a tény már maga is szimbólum: a női ingatagság, az állhatatosság és stabilitás hiányának jelképe. Persze a billegő tűsarokról van szó, nem pedig az igen stabil és otromba magas szárú csizmákról. Egyébként nincs is vadabb gondolat a bakancsba bújtatott női láb kontrasztokra épülő erotikájánál. Noha egyes nőszakértők szerint ez hülyeség.
A női lábbeli fetisizálása éppen abból ered, hogy egy időben nyújt esztétikai és erotikus élményt. Néhai úriemberek fenntartás nélküli imádatukat olykor úgy fejezték ki, hogy gyöngyöző pezsgőt ittak a hölgy cipőjéből. Egy talpig úriember találkozott imádata tárgyával, aki abban a pillanatban a világ legszebb és legkívánatosabb asszonya volt. A rituális pezsgőivás a lábbelinek a női lábfejről való gyengéd és érzékiségtől nem mentes lefejtésével kezdődik, amikor is a láb általában az asztalon vagy a hódoló férfiember ölében pihen. Megtörténik, hogy az átmulatott éjszaka után reggelre másként állnak a dolgok, ám ez már nem tartozik a cipőtémához.
A női lábbeliről szóló mese tulajdonképpen nem is a cipőről szól, hanem magáról a nőről, a női természetről, szépségről, erotikáról, kódolt beszéd a szexről, az örök nő és a cipő kapcsolatáról. Ezért ruházzuk fel olykor misztikus tulajdonságokkal, mint például az Óz, a csodák csodája című filmben Dorothy piros cipellőcskéjét, melyben a kislány a mesebeli társaságot elvezeti a sárga kövekkel kirakott igaz úton. Hamupipőke topánkája egyedülállóan legendás darab, egyetlen női lábra sem illő csoda, csak a szeretett lény viselhette.
Quentin Tarantino kultuszfilmjében, a Ponyvaregényben a két főszereplő két gyilkosság között mindvégig arról vitatkozik, vajon felér-e a lábmasszázs egy erotikus élménnyel? És nem véletlen, hogy a filmben Uma Thurman és John Travolta táncjelenetében mindketten levetik a lábbelijüket.
A nők szenvedélyes kapcsolatban állnak a lábbelijükkel. A hetven esztendős nagymama nosztalgiával emlékezik az első báli cipőjére, részletesen le tudja írni, milyen színű volt, milyen anyagból készült, sőt az sem kizárt, hogy ma is őrzi selyempapírba burkolva valahol a szekrény mélyén. Az érettségiző, az eljegyzési és az esküvői topánka sorsa ismeretes: örök életű, halhatatlan, mindaddig, míg a viselője el nem távozik az árnyékvilágból, pedig lehetséges, hogy csak néhány óráig viselte azt, s tán még szorított is, nagyon. De az emléke örök és szent.
Nincs az a nő, aki ne emlékezne az első magas sarkú lábbelijére, a nagykorúság, az érettség elismerésére. A nő képes lenne minden valamire való alkalomra új cipőt vásárolni, sőt semmilyen alkalom sem szükséges ahhoz, hogy cipőszenvedélyét kiélje. Ha nem veszi meg, mert nem teheti, akkor – nem elítélendő módon – a cipőbolti tükrök előtt billegve legalább kipróbálja. Már ez is felér a lelki kielégülés bizonyos szintjével. Vannak nőtípusok, akik mindig tűsarkúban járnak, mások – vakon követve a divatot – a virágostól az aranyig laposat, magasat, mindent felvesznek. A sportcipők ára az egeket veri, de abból is van már mindenféle feminin-színű és -formájú, divat a papucs is, a tűsarkú vagy a japán-típusú műanyag tarkaság és persze a csizma, az mindig.
