– A dekollázs a dolgok természetét leginkább imitáló művészet, ami engem nagyon-nagyon vonz – vallja Géczi János. A művész dekollázsaiból összeállított kiállítás Feltakarás címmel július 18-án, csütörtökön nyílik meg a Műcsarnokban.
Géczi János költő-író, képzőművész, biológus, antropológus, a Séd kritikai folyóirat főszerkesztője hetvenéves. Áprilisban köszöntötték őt az Agórában, idén jelent meg a Róma – Kollázsok és dekollázsok című albuma, most pedig kiállítása nyílik a Műcsarnokban.
Vonzott a betűkkel való játék
– Szegedi egyetemista koromban két vajdasági évfolyamtársam előfizetett nekem az Új Symposionra – mondja Géczi János. – Ebben a lapban ismertem meg a konkrét költészet első darabjait Szombathy Bálint írásain, alkotásain keresztül. Az egyetem végén, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsész című lapjában jelent meg az első tucat képversem. Akkor még elsősorban a lettrizmus, a betűkkel való játék vonzott. Az akkori korszakom viszonylag ismert alkotása volt a g betű, amit a hangyával tartottam összevethetőnek. A g betű hasra fordítása váratlan sikert eredményezett.
Veszprémben, az Országos Oktatástechnikai Központban, az UNESCO és a magyar állam taneszközfejlesztő cégénél, ahol biológus szerkesztőként dolgoztam, sok új technikai eszköz és rengeteg videófilm, művészeti folyóirat, szakkiadvány jött nyugatról. Ekkor kezdett érdekelni az ikonográfia, a képkutatás. A munkahelyen olyan másoló-, köztük xeroxgépek voltak, amelyekkel elronthattam, torzíthattam az általam készített szövegmezőket. Szombathy Bálint leginkább a szlovén költészethez hasonlíthatónak látta a géppel alkotott képeimet. Unikális dolgokat csinálhattam a nyolcvanas évek végéig. E művek többsége ma gyűjteményekben van.
Hasított plakátok
– Idővel Nyugatra is mehettem. Ott találkoztam először az úgynevezett hasított plakátokkal, vagyis a megroncsolt plakátokból kinyert képzőművészeti alkotásokkal. Dél-Franciaország galériáiban sok ilyen – társadalomkritikai – művet állítottak ki, de ilyesmiket Rómában és a németeknél is fel lehetett lelni az avantgárd műhelyekben. Akkor már a dekollázsolás harmincéves volt. A mozgalmat elindító művek az ötvenes-hatvanas években keletkeztek Németországban, Franciaországban és Olaszországban. Elsősorban a fogyasztói társadalom ellen születtek meg élénk, antikapitalista, agitáló szemlélettel. Én a kilencvenes évek elejétől rendszeresen készítek hasonló alkotásokat. Elsősorban Itáliába, leginkább Rómába tudtam kijutni, s az ottani utcafelületeket negyven éve dokumentálom. Ennek lenyomata a most megjelent piros kötet, a Róma – Kollázsok és dekollázsok című albumom. Benne követhető az a három munkafázis, amellyel dolgozom. Először fényképezek. Lefotózom a környezet roncsolta, de széppé egyszerűsödő, eredeti értelmüket elvesztő, a pusztulásukban feltárulkozó plakátokat. Ha sikerül, akkor a plakátokat leszedem a falról, többnyire apró részletekben. Ha csak tenyérnyi darabokat sikerül, akkor nemes anyagra, vászonra vagy palára kerülnek. Ha egészében tudom leszedni, hasított plakátokká, azaz dekollázsokká alakulnak. Szeretem, ha a valóság véletlenjei tűnnek fel, s nem pedig színben, anyagban, formában megszokott harmóniát közvetítenek. Ilyenfajta dekollázsok voltak láthatóak tavaly, a Művészetek Háza Veszprém immu Pets című kiállításán. Ott veszprémi, balatonalmádi és dalmáciai plakátokat láthatott a közönség.
Óriásplakátokat kívánt a tér
– A Műcsarnok tíz méter magas, hatalmas kamaraterme óriásplakátokból készített dekollázsokat kívánt. A Műcsarnok művészeti vezetésével és a kurátorral történő beszélgetések során olyan lehetőségek nyíltak meg, amiket kár lett volna nem kihasználni. Kitelepedhettem a csarnok előtti szabad térre. Ennek következtében kerültek a Hősök terére az általam tépett-tapasztott felületű plakáthengerek. A terem ablakain keresztül is látni őket, s a benti művek reflektálnak a kintiek képi világára. A terem két falfelületét én magam vonhattam be a vastag plakátrétegek belsejéből kibányászott képdarabokkal. A hatalmas dekollázs emelődaru segítségével készült. A kiállított darabok nem nagyított plakátok, mind-mind eredeti méretű. Nehéz munka volt, sok ember segítséget nyújtott az elkészültéhez. A kiállítás elkészítési folyamatát követhetővé tették. Két–három naponta megnyitották azt a teret, ahol dolgoztam, s nem volt hiány a látogatókban. Számomra élményt jelentett a betérők reakciója.
Kollázs és dekollázs
– A plakáthengerek és a falkép kivételével visszabontott művek kerültek a Műcsarnokba. A kollázs esetében részletekből építünk fel egy alkotást. A dekollázs visszabontással jön létre, véletlenszerűen felbukkanó, értelmes és jelentés nélküli részletek bukkannak elő, mintha régész tárná fel a földrétegekből a múlt értékes darabjait, esetemben hat-nyolc-tíz egymásra ragasztott, amúgy is megkopott, elhasználódott plakátrétegből. Van, hogy a környezet jelenségei vagy az emberek bontják vissza a plakátot, amelyekre csak rá kell lelni az utcán, az utak mentén. Minden esetben a használatból kikerült, ragasztott plakátok a nyersanyagok. S a dekonstrukció folyamata az, ami a világ működését vagy szerkezetét véleményem szerint jobban tükrözi, mint a kollázsolás.
Megidéződik valami az egykori teljességből
– A mi kultúránk nem képes megőrizni a múlt egészét, csak bizonyos, általában önkényesen kiválasztott, illetve esetlegesen megmaradott darabjait a múzeumokban, a könyvekben, az emlékezetben. Van, hogy beépül egy házba az antik oszlop, része lesz egy latin szentencia a tanári szónoklatnak… Ily módon van jelen a kulturális múlt. Na most a plakát is olyan, hogy ha két lapot eltépünk, akkor látjuk, hogy ott rejtőzött egy felület, s valami mindeddig láthatatlan töredék egy szóból, egy arcból. S ilyenkor megidéződik valami az egykori teljességből, s egyidejűleg abból az eljárásból is, ami a múltat átörökíti a napjainkba és a jövőbe. A dolgok és események természetét leginkább imitáló művészetnek sejtem a dekollázst, ami engem nagyon-nagyon vonz. Emögött együtt van a természettudományos gondolkodás, a természettudósi műveltség, a literatúrai praxis, a bölcsészeti figyelem. Ilyen szempontból talán érthető, ha a kérdésre, hogy mi vagyok, azt válaszolom: költő. Ezt a kiállítást leginkább a költő hozza létre.
Plakátmagány helyett plakátközösség
– Pilinszky plakátmagányról ír, én viszont a plakátközösségben hiszek. A plakát efemer, rövid életű médium. A plakát a kiragasztása pillanatában hat. Aztán vagy leragasztják, vagy leszakad róla a figyelmünk. E plakátoknak, miután átalakulnak, inkább a hosszú távú, az időtlen oldalát szeretem látni, közösségi szerepet szeretnék bennük felmutatni. Ne felejtsük el, hogy az a művészi mozgalom, a neoavantgárd, amelyhez én a hetvenes évektől tartozom, közösségileg elkötelezett. Társadalmilag hatni akaró, a közösségek képviseletében, érdekében fellépő művészeti mozgalom. Örülök annak, hogy olyan öt-tíz éve ismét érvényhez jutott az a gondolkodás s a vele járó praxis. Gondoljuk meg: a plakát egypéldányosból egyszer csak sokszorosított, többezres példányú művé válik. Aztán a különböző helyekre kirakott plakátoknak mindegyike hirtelenjében elkezd a többi plakáttól különbözni, romlik, kopik. Mindegyik a saját sorsát viseli, és ebben a saját sorsban a közösségre, a környezetre mindenhol ható tényezők nyilvánulnak meg. Mindenhol ugyanaz a savas eső fakítja, ugyanaz a forgószél tépázza.
A Géczi János dekollázsaiból összeállított kiállítás Feltakarás címmel július 18-án, csütörtökön nyílik meg a Műcsarnokban. Másnap 16 órakor Szerdahelyi Júlia nyitó kurátori tárlatvezetésén vehetnek részt az érdeklődők a művész jelenlétében. A kiállítás október 6-áig látogatható. Addig több kísérőprogramot is szerveznek. Többek között a Forte Társulat előadását láthatja majd a közönség, és több művészettörténész tart tárlatvezetést.
A vezető képen Géczi János. Fotó: Varga László
