Elment egy ember, egy demokrata, aki itthon érezte magát nálunk, a Balaton-felvidéken. Meghalt Konrád György, kinek élete és munkássága kézenfekvő eszközként szolgált, ha gyermekeinknek igazságról, hatalomról, az elesettek támogatásáról szóltunk.
Konrád György szerencsés ember volt. Úgy élt 87 esztendőt, hogy szabadnak érezhette magát. Még akkor is, ha életének jó része diktatúra idejére esett. Azt, hogy szülőföldjéről, Berettyóújfaluból a város zsidóságát, köztük a szüleit, a rokonait vonatra tették és Auschwitzba szállították a nővérével csak azért úszták meg, mert nem voltak otthon.
Két évvel később a szülei visszatértek – a nyolcezer zsidó falujabélit elégették. A berettyóújfalui pogromot is megúszta, édesapja és édesanyja épp gyerekeik után utaztak Budapestre.
1956-ban – noha nemzetőrként tevékenykedett – nem tartóztatták le, csak a munkáját veszítette el. Előbb itt Veszprém megyében, a dobai pszichiátriai intézetben tanári diplomával gondozó lett, majd Pesten, a VII. kerületi tanácsnál gyámügyi előadó. Megrázó, többnyire reménytelen sorsokkal szembesült nap mint nap az elzüllött munkások, az örömlányok, a stricik és kiszolgáltatott gyermekeik világában. Arról kellett döntenie, gyermekotthonokba dugva vagy olykor szeretetmorzsához jutva családjukban éljenek-e a gyerekek. Hat évig bírta, ám az ott tapasztaltakat hiába foglalta regénybe (A látogató), a kőkemény életek elkísérték.
Ezután a nálunk addig ismeretlen városszociológiába kezdett Szelényi Ivánnal. Terepre jártak, rengeteg embert megismertek. Az eredményt összefoglaló tanulmányt itthon nem adhatták ki, sőt fölajánlották nekik, hogy hagyják el az országot. De Konrád maradt. Titkos kiadók működtetését segítette, cikket írt a föld alatti mozgalmak kiadványaiba, megtanulta a nyomdatechnikát, cipelte a röplapokat, repülő egyetemeket szervezett, azokon előadott. És nemcsak Magyarországon. Az egész kelet-európai demokratikus ellenzéket összekapcsolta.
A rendszerváltás kerekasztalánál a legjózanabb személyek egyikeként ült. Később is minden nyilvános vitában tényekkel érvelt, nem akarta földbe döngölni vitapartnereit. Személyesen akkor ismertem meg, amikor Székesfehérváron gettósítani akarták a cigányokat. Konrád György nem a tévékamerák előtt villogott. Odajött a Rádió utcába, beszélgetett a cigánygyerekekkel, de vállalta a tiltakozó menet vezetését is a városháza elé. Tette mindezt akkor, amikor a saját pártja kormányzott. Mert az emberség, a demokrata gondolkodás nem kormányfüggő. Az igazságnak érvényt kell szerezni akkor is, ha elvi társai vannak hatalmon. Gyerekei ezt látták tőle otthon is. Nyaranként leköltöztek Hegymagosba. Ötévest fiát ugyanolyan tisztelettel hallgatta, mint a 28 évest, szavazatuk a családi kupaktanácsban ugyanannyit ért, mint a papáé.
Két nappal élte túl barátját, Rajk Lászlót. Két tartópillért vesztettünk. A tisztánlátás, az elvhűség, a demokrácia két tartópillérét.
Dallos Zsuzsa
