Kibetűzi a kaputelefonon a nevünket, csenget. Lerohanok. Hát te vagy az? Minek jöttél? Mért nem szóltál előtte? – próbálom letámadni, esetleg visszafordítani, mintha nem lenne reménytelenül késő. Testvérem a maga slampos, ijesztő, visszavonhatatlan valóságában már nyomul is befelé.
– Megjöttünk! – mondja királyi többesben. Tudtomra adja, hogy fázik, vagy melege van, ivott-e kávét vagy sem, ki érdeklődött a faluban utánam. Gyorsan sorolja híreit, tompítva megütközésem.
– És mit üzent édesanya? – kérdezem.
Széthajtogat egy fecnit: „Ne haragudj, Bélát nem tudtam visszatartani, fejébe vette, hogy meglátogat.”
Ha faggatom, otthon minden a legnagyobb rendben, ő jó fiú, szófogadó, aprófát készít, boltba megy, elhozza az ebédet, és egy meglepő váltással már a horgászatnál tart. Nem tudja, hova kell menni az engedélyért, mennyibe kerül. Neki nincs pénze, hát csak keveset kap! – Az mire elég? – emeli fel hangját. Egyelőre viszont szomjas: mit lehetne inni? Jól van, na, tegnap is megjött a kocsmából időben, a híradóra már otthon volt, kérdezzem csak meg a mamát. Újabban mamának hívja édesanyát.
Megadom magam, bár nem hiszem el egy szavát sem.
– Oké – mondom –, akkor a következő a program: megfürdesz nálunk, hajat is mosol. Adok tiszta alsóneműt, inget, aztán tévézhetsz, rádiózhatsz, az alatt megfő az ebéd, utána lepihenünk, és majd csak eljön a buszod indulási ideje. Kikísérlek a pályaudvarra, hogy biztosan hazamenj. Édesanyát csókolom. Kirándultál, a fene egye meg. Testvérek volnánk, vagy mi a szösz.
Domján Gábor
