Hogyan őrizd meg magad egy diktatúrában? – ez a nagy kérdés. Visky András az anyaregénye után megírta az aparegényt, az Illegalisták címűt – legalábbis a kritika hajlamos erre a besorolásra.
Egyáltalán, olvasható ez a két könyv úgy, mint anyaregény, illetve aparegény? – kérdezte Ladányi István irodalomtörténész az erdélyi írótól, akivel a Holtszezon fesztiválon beszélgetett Veszprémben a zsúfolásig megtelt Papírkutyában. Nem számított, hogy nem jutott hely mindenkinek, hogy állni kell, vagy a padlón ülni. A veszprémi olvasók is elárasztják figyelmükkel és szeretetükkel Visky Andrást a Kitelepítés megjelenése óta, amely nemcsak a magyar, de a német nyelvű sikerlistákat is vezeti Bécsben és Berlinben. Visky András új könyvét alaposan újra meg újra el kell olvasni. De nem ilyen egyszerű a helyzet, mert az írótól tudni, hogy a második könyv anyaga már korábban megvolt. A két történet párhuzamos, hiszen az első könyv a Duna-deltába kitelepített anya és hét gyermeke életét írja le a legkisebb gyermek szemszögéből. De lényegét illetően a családjától elszakított, bebörtönzött apa hiányát érezni mindvégig. Az, hogy a második könyvben ismétlődnek az első motívumai, vagy az első előlegezi a másodikéit, talán nem is annyira lényeges. A két könyv egymást támogatja és részint forgatja fel.
Ladányi István kérdésére válaszolva Visky András kifejtette: „Mondhatjuk az Illegalistákra, hogy aparegény, de pontosabban fogalmazunk, ha az apáknak a regényéről beszélünk.” A regénynek több főhőse van, köztük Szentéletű Ferenc, akit az édesapjáról, mintázott az író. Más szereplőit olykor több más személyből alkotta meg, azokból a személyekből, akik szintén illegalitásban voltak mind az egyház, mind a hatalom szemszögéből nézve, és akiket személyesen ismert. Az úgynevezett betánisták perében ítélték el őket 1956 után Romániában. Visky Ferenc volt a fővádlott és még huszonegy személyt ítéltek el vele együtt, köztük három nőt is.
Az egész regény mögött ott vannak a betánisták. A 19. század végén és a 20. század elején indult ez az egyházon belüli ébredési mozgalom, aminek szószólói személyesebb, elmélyültebb hitet vallottak, az államegyházzal szemben a hitvalló egyházat hirdették. Az 1950-es évek Romániájában az író édesapja úgy vélte, az egyház vonuljon föld alá, ne fogadja el az államtól az anyagi támogatást, maradjon szabad. Neki sikerült is ez a föld alá vonulás, nézeteiért 22 év börtönre ítélték, bezárták társaival együtt a szamosújvári börtön pincéjébe.
Teret ad a képzeletnek
Róluk szól a könyv, illetve ennél sokkal többről, mert az író hagy annyi teret a regény címe és témája körül, hogy az olvasó bele tudja képzelni a saját történetét, hagyja, hogy feltegyük magunknak a kérdést: hogyan őrizd meg magad egy diktatúrában? És az olvasóban a válasz is körvonalazódik: ha nem akarod feladni a személyiséged, ha nem akarod elveszíteni önmagad, akkor kénytelen vagy ellenállni. A történelem során sokszor volt idő, amikor illegálissá, hogy ne mondjam, illegalistává kellett válni. Ezeknek a sötét időknek a szelleme újra és újra előjön. Mindig vannak időszakok, amikor korlátozzák a szabadságot.
A gyöngéket képviselni
Az ellenállás különböző formáit vizsgálja a regény, benne az egyházét, amely a regény főhőse, Szentéletű Ferenc meggyőződése szerint, ha valóban küldetése szerint működik, akkor a gyöngéket képviseli és semmi esetre sem a diktatórikus hatalmat. Az egyház akkor nem szakad, ha integrálni tudja ezeket az úgynevezett ébredési mozgalmakat – magyarázta az író.
Az Illegalisták szereplői elképesztő figurák voltak és boldogok a sorsuk ellenére. Nagyon valóságos boldogságot sugároztak és nagyon valóságos szabadságot – mesélte róluk az író. Ebből próbálta összerakni a könyvet. Minden történet benne egy szabadságdefiníció.
Ladányi István megjegyzésére, hogy egészen valószerűtlen figurái is vannak ennek a megrázó regénynek, az író válasza, hogy „minden, ami a könyvben legvalószínűtlenebbnek tűnik, az a legvalóságosabb”. „A román királyi titkosszolgálat volt a segítségemre, hogy felfedjem ezeket a történeteket. Mikor ezeket összevetettem a kommunista titkosszolgálati anyagokkal, akkor azt láttam, minden rendszerben ez a legvalóságosabb folytonosság. Olyanfajta ismeret halmozódik fel általuk, hogy ők valóságos hatalommal bírnak. Ez nagyon mélyen megérintett engem. Jó iskola volt abból a szempontból is, hogy az ember hogyan is gondoljon úgy általában a közéletre” – fűzte hozzá.
A meghurcoltak szenvedése
„A regény a valóság bonyolultságának a felfedezése, nem a kitalálása. Ezért a regényírás során maga a kutatás a gyönyörűség. Ott annyiszor el lehet tévedni, hogy ezért érdemes élni” – engedett betekintést az írói módszerébe. „Megváltoztattam bizonyos neveket, helyszíneket, elmozdítottam, eltoltam bizonyos dolgokat, azért mert olyan nagyon közel mentem hozzájuk, ahogy Robert Capa ajánlotta. Például az egyik ember, aki maga volt a szentség a számomra és most még inkább az, amikor kijött a börtönből, alkoholista lett, amit a családja tolerált, megengedték neki, hogy ezt a belső küzdelmet végigcsinálja. Azt akarom mondani, hogy a szentségről is másképpen gondolkodom azóta. Még inkább azt gondolom, amit a diákjaimnak tanítottam, hogy a szentségnek nincs igazából köze a tisztasághoz. Hanem a szentség azt jelenti, hogy nagyon közel vagyunk a valósághoz és ebben a valóságban égünk. És ennek a valóságnak a feltárása a szentség. A szent emberek nem bűntelenek ennek a szónak a köznapi, moralizáló értelmében, hanem nagyon mélyen benne élnek olyan dolgokban, amelyeknek mi még az előszobájától is megrettennénk.”
Visky András új könyvét alaposan újra meg újra el kell olvasni, hogy megértsük, mennyi mindenre tanít, önismeretre, a szabadság boldogságára, emlékezésre, történelemre, a családra, ami Kelet-Európában úgy alakul, ahogy. Egyszerre patetikus és ironikus módon szól hozzánk, ahogyan Ladányi István fogalmazott, a határok minden tekintetben való feszegetésével, hiszen olyan dolgokról, ír, amiről csak hallgatni lehet. Meg kell dolgozni a könyvért. Ahogy kell.
Vezető képünk: Zsúfolásig megtelt a Papírkutya
