Benedictus…
Gondolkodom: Most ki irányít? Kihez van közöm, kihez volt közöm, kihez lesz közöm?
Minél kevésbé változik a létezés minősége, annál könnyebb az átállás. Évekkel ezelőtt egyszer már „hazafordultam”, de egészen más volt akkor saját elhatározásból itthon maradni. Később egy betegség miatt ágynak estem hosszú hónapokra – az volt a másik véglet. Most külső kényszerből fakadóan bár, de egészségesen vagyok itthon, ami minden kényelmetlensége ellenére is jólesik.
Nekem könnyű: nagyjából a helyemen vagyok így a negyvenes éveim vége felé; együtt lehetek a már „felnőtt” egyetemista gyerekeimmel, ez nagy ajándék és bár katonai mennyiségeket főzök és ipari mennyiségű szennyest mosok, mindig akad segítségem; karanténban bár, de amúgy is „belső” emberként; tanárként úgy, hogy a másfél állásból csak a felet veszítettem el, azt is remélhetőleg csak átmenetileg; itthon vagyok a világ egyik legszebb szigetén…
És mégsem könnyű: aggódom a szüleimért, a gyerekeimért, a férjemért, a barátaimért… rettenetes rémálmok gyötörnek, későn fekszem, korán kelek, viszem a napokat, heteket egymás után, igyekszem egyensúlyban tartani a családomat és magamat, és bár csodálatosnak tartom, hogy egyre több minden online is hozzáférhető, egyelőre sem koncertet, sem múzeumot, de még jóformán egy jó filmet sem sikerült belepréselni a 0–24-be… Amikor egyre hangosabb bennünk az „élni és élni hagyni”, a humor életmentő. A második egymásnak feszülős napon én is kiadtam a parancsot: „Mindenki őrizze meg a hidegvéremet!” „Boldog anyuka boldog család.”…
De mégsem egyszerű. Mert bár szépen tartjuk a határainkat és tiszteletben tartjuk egymáséit, az éneklés számomra nem magányos műfaj. Az a fajta zenélés, amit én szeretek: együtt-zenélés. Próbán hallom a többi szólamot vagy a hangszereket. A hangszer valakinek a kezében szól, a kórus ott van körülöttem. Próbán is, koncerten is a másik hang ihlet arra, hogy én is szépen szóljak… Egymás múzsái vagyunk, fáj a szívem, hogy most nem találkozhatunk. És persze a dalok nem saját szerzemények. Eleve adott egy „alkotás”, amit én „csak” életre keltek, ha sikerül… Mégis most talán harmadszor életemben érzek egy finom külső nyomást, hogy nem szabad elhagynom az éneklést akkor sem, ha ki tudja, még meddig dalolgatok itthon egyedül, mert talán egyszer majd megint örömet szerezhetek vagy vigaszt nyújthatok vele valakinek…
Az írás sok szempontból más. Néhány évvel ezelőtt kezdtem el újra írni. Talán Isten eszköze volt az életben tartásra egy nehéz életszakasz közben-után, nem tudom… Nem teremtés, még csak nem is életre keltés. Egyszerű helyzetjelentés magamról, magamnak. Esszencia-versek világokról, amelyekben megmerítkezem, a „tetszetősség” nem szempont, nem érdekel… Ha egy írás visszhangra talál másokban, persze nagyon örülök, de semmiféle külső erőt nem érzek, csak belső indíttatást: hatás alá akarok kerülni, az élet hatása alá, a saját életem hatása alá… Azt hiszem, ez van most. Hatás alá kerültünk. Nem mi irányítunk. Nem tudjuk, mi következik és megint hallom Hamvas Béla szavait: „Amikor nem tudod, mi lesz, akkor kezdesz el élni.”
Számomra mindez megtartó erő. Steinernél olvasom: „Az ember akkor hal meg, ha kimerítette életerőit.” Az életerő megújuló energia. Sokan halott emberként járunk-kelünk a világban, nem tetszhalottak, hanem tetszélők vagyunk. Az életerőnket nem a valódi létezésre használjuk, hanem az elfedésre pazaroljuk. Talán most ráébredünk arra, hogy mit nem akarunk többé. És talán néhányan arra is rájövünk, hogy mit akarunk mostantól igazán… A magunk múzsái vagyunk miközben esélyt kapunk az újjászületésre, a feltámadásra… igazi, szép nagyheti meditáció.
Tihany, 2020. Virágvasárnap
Suda Magdolna
