Pesszimizmust diktál az ész, optimizmust a lelki szükséglet és az ünnepi szokásrend. Végtére is a megváltó születését ünnepeljük, a Megváltóét, aki az evangéliumi hagyomány és hitünk szerint nem más, mint az igaz ember, a segítő és gyógyító, a tanító és vezető, a próféta és Isten fia.
A felfénylő magányos gyermek ebben a morál nélküli, széteső, neurotikus, szorongó világban, ahol az értékrendnek még a nyomaival sem találkozunk. Karjában tartja Mária, ott van mellette József, mégis az az érzésem, hogy nincs kapaszkodója.
Nem csak a gyermek Jézus, de a szelíd pátosz okán is, ami belengi ezt az ünnepet, szükségszerűen visszatekintgetünk a gyerekkorba. Meg egyébként is, azt hiszem, mindenkinek azok a legszebb karácsonyai, amelyek a gyermekkor messzeségébe vezetnek. Amikor még képesek voltunk félresöpörni minden fölösleget és a lényegre koncentrálni. Érdekes próbát tenni önmagunkkal, hogy mire emlékszünk a hajdanvolt karácsonyokból. Én például egyáltalán nem arra, ami körül mostanában akkora felhajtás van. Például az ajándékok. Szegény anyám minden igyekezete ellenére valahogy az rögzült bennem, hogy mellétrafált velük, elkésett. Már iskolás voltam, amikor keljfeljancsiszerű ormótlan Böbe babát kaptam. És a karácsonyi menükre sem emlékszem. Talán mert rossz evő kislány voltam, talán mert falun nem csinálnak ebből akkora felhajtást. Disznót vágnak András-napkor, utána sütik a húst és a kolbászt. Öreganyám (a Jablonszki dédnagymamát hívtuk öreganyjának) kézzel nyújtott mákos, diós réteseire viszont emlékszem, amiket nekünk tartogatott az első szobában, a hidegben, az almárium tetején.
Nekem az volt a karácsony, hogy apám megvette az összes újságot, hazahozta, bevackoltuk magunkat a sezlonyra (így neveztük a heverőt) és olvastunk. Nagyon jó volt akkoriban az ex-Jugoszláv sajtó. Irodalmat is közöltek a hétvégi és ünnepi számokban, igényes riportokat és gyermekmellékletük is volt. Na meg viccek. Apám felolvasott, én meg betűzgettem mellette, amit tudtam, és néztem a fotókat. Legalább öt-hat kiváló fotós dolgozott akkoriban a Magyar Szónál. Istenem, hova züllött, milyen mélyre süllyedt azóta a sajtó! Érthetetlen és megalázó. Persze nem csak Magyarországon, de itt most már igazán feltűnő az agymosás és a banalitásözön, a bulvár és a dolgok elkenése, hogy a lényegről fogalmunk se legyen. Háttérelemzések, amik beletúrnak a titkokba? Még két-három helyen.
Talán ezért is érzem a karácsonyi örömöt, amikor hetente megérkezik a HVG és az ÉS. Karácsonyi örömmel temetkezem az olvasásba. Ilyenkor a „világmegváltoztató” szándékot se érzem olyan távolinak. Abban hiszek, hogy mégiscsak, mindennek ellenére lehet a világ jobbításán dolgozni. Kis körökben, kis világokban több fényt gyújtani a szeretet, a békesség és a jókedv, az összetartozás jegyében. Ez, bár nagyon úgy hangzik, mégsem közhely. Hanem komoly, szép feladat.