Ez is elmúlt. A karácsony. Kinek hogyan. A média gondoskodott róla, mindegyik a maga beállítottsága szerint, hogy eltöprengjünk azon, mi is az igazság 2017 karácsonyán, Magyarországon. Nyomorognak-e „a magyar emberek” vagy sem? Lecsúszóban-e a tisztes középréteg, vagy pont az ellenkezője igaz? Hol és hogyan ünnepeltek a nagycsaládosok és a kisnyugdíjasok, a budapestiek és a falusiak, a sikeres cégvezetők és a celebek?
Persze a dolog nem egyszerű. Hiszen a Blaha Lujza téren meleg ételért sorakozók tömege éppúgy igaz volt, mint a filmmogulné giccsesen túldíszített, ajándékokkal körbepakolt karácsonyfája, aminek a képét nem mulasztotta el közkinccsé tenni az interneten. És a kettő között ezernyi módon, helyen teltek az ünnepnapok: trópusi utazás, hazai wellness a nagyszülőkkel (jó, ha kéznél vannak, vigyázni az unokákra), bakonyi erdőjárás a barátokkal, nagy családi eszem-iszom és rokonlátogatás, imádságos áhítat az éjféli misén, magányos gyertyagyújtás és szerény egytálétel az asztalon. Ugyanígy valóság volt az ünnep előtti ajándékvásárlási őrület, a plázák parkolóiban sorakozó drága autók, a púposan megrakott bevásárlókocsik, a számolatlanul felvett áruhitel, meg a bolt előtt kéregető hajléktalan és a karácsonyi vásárban szelíd furulyaszóval adományt gyűjtögető asszony is. Sok-sok részigazság, amelyeket, ha önmagukban vizsgálunk, nem kapunk választ a kérdésünkre. De főleg arra nem, hogy amit látunk, tapasztalunk, az úgy rendjén van-e?
Rendjén van-e például, hogy bár a KSH legfrissebb jelentése szerint a gazdaságra, a foglalkoztatottságra és az emberek jövedelmi helyzetére vonatkozó mutatók javulnak, egymillió háromszázezer ember még mindig a szegénységi küszöb alatt él? Rendjén van-e, hogy a legszegényebb tíz százalékba tartozó háztartások egy főre eső éves nettó jövedelme 336 ezer forint volt tavaly, míg a legfelső tíz százalék esetén közel három millió? Rendjén van-e, hogy a magyar háztartások hatvan százaléka nem éri el az országos átlagot jelentő 1 millió 199 ezer forintos (vagyis a havi százezres!) egy főre jutó éves nettó jövedelmet, miközben a megfelelő poszton ülő megfelelő káderek ennek a dupláját simán hazaviszik havonta? Rendjén van-e, hogy a kisnyugdíjasokat tízezer forintos karácsonyi utalvánnyal alázza a kormány, miközben a pénzükért épp csak átruccanó ukrán nyugdíjasoknak havonta kifizet több tíz-, sőt, több százezer forintot? Rendjén van-e, hogy „a magyar emberek” több mint egynegyedét még mindig az elszegényedés veszélye fenyegeti, miközben a szolgálatukra felesküdött kormánypolitikusok meg a kormányközeli üzletemberek milliárdokban számolják a gazdagodásukat? Rendjén van-e, hogy a kisvállalkozó fodrásznőt 40 ezer forintnyi adótartozás miatt vegzálja az adóhatóság a ferihegyi repülőtéren, míg a milliós adócsalók érinthetetlenek és pökhendin vigyorognak az arcunkba a legdrágább bécsi szállodák bárpultjai mellől?
Mi hát az igazság 2017 utolsó napjaiban Magyarországon? Az igazság az, hogy az átlagos magyar háztartások hatvan százalékában havi százezer forintnál kevesebb jut a megélhetésre személyenként. Ennek 24 százalékát élelmiszerre, 21 százalékát lakhatásra, 11,5 százalékát közlekedésre, 5 százalékát egészségügyi kiadásokra költik. Ezeknek az embereknek minden energiáját felemészti a talpon maradásért folytatott napi küzdelem. Ők soha nem fognak jegyet vásárolni a milliárdokért felhúzott stadionokba, de még egy koncertre vagy színházi előadásra sem. Ők nem mennek nyaralni, turkálóból vagy kínaiból öltözködnek, spórolnak a konyhai kiadásokon, a fűtésen, nem íratják be a gyereküket nyelvórára, nyári táborba, informatikai tanfolyamra. Megtakarításuk nincs, bármilyen nagyobb összegű, váratlan kiadástól padlóra kerülnek. És amikor már nagyon elegük lesz az egészből, fogják a cókmókjukat, és elmennek a többiek után.
