A Veszprémi Petőfi Színház idei nagyszínpadi évadában tűzte műsorra a Stephen Hawking életét adaptáló, A mindenség elmélete című előadást. A produkció ősbemutató, így a történet – az azonos című film után – először elevenedik meg a világot jelentő deszkákon.
Kálloy Molnár Péter rendező rendkívül gazdag anyaggal dolgozhatott. Adott egy hihetetlen élettörténet egy korszakos zseniről, aki briliáns elmével, ám sorvadó testben kénytelen létezni. Mellé az örök kérdés: tudomány vagy hit? Adott egy férfi és egy nő, akik több-kevesebb sikerrel igyekeznek legyőzni a közös életüket beárnyaló nehézségeket. Fajsúlyos történet, mely joggal ér el a befogadó szívéhez.
Gondolhatnánk, hogy innen nyert helyzetben van a gárda, ám a színházat a történetet megvalósító alkotó elme teszi azzá, ami. A mindenség elmélete jó sztori, de jól is kell színpadra alkalmazni. Mindebből kifolyólag, a történet részletezésétől és méltatásától eltekintve, irányítsuk figyelmünket a létrehozás milyenségére.
Díszletezés
A produkció díszletezése átgondolt, jelentéses és funkcionális egyszerre. Minimalista, szögletes és hófehér elemekkel, mely mégis a barokk kor használta kulisszaszínpadot idézi, az úgynevezett telarikra emlékeztető megoldással perspektivikus színpadképet alkot. A figyelmet a hátsó falon gyakorta feltűnő óriási gyűrűre fókuszálja, mely az előadás folyamán többszörös értelmet nyer. A fehérség ugyanakkor kiváló alapot biztosít a vetítéseknek, melyeket szintén erős tér- és atmoszférateremtő jelleggel használ. Bár néhány vetített megoldáson érződött, pusztán azért van ott, hogy kitöltse a háttér nagy üres vásznát, javarészt mégis jól funkcionáló módszernek bizonyult.
A díszletezésre szintúgy jellemző a szögletes minimalizmus. Akárha LEGO-kockák volnának, a néző szeme előtt válnak az elemek székké, paddá, csónakká, pulpitussá, krokettkapuvá vagy épp kerékpárrá. Kiváltképp jó látni, hogy többször a szereplők az előadás szerves részeként végzik el az átdíszletezést ezekkel az elemekkel a jelenetváltások között. Viszont pont ennek jól komponáltsága miatt zökkentett ki, amikor a műszak fekete ruhás díszítői tették ugyanezt.
Szereplők
Az előadás nagyon erősen a két főszereplőre támaszkodik, így sarkalatos kérdés, hogy a Stephen Hawkingot megformáló Pásztor Márk és a Jane Hawkingnak formát adó Horváth Csenge alakítása elbírja ezt a központozást. A két fiatal művész érzékletesen alakítja karakterét, erősek magukban és párban is. Pásztor Márk szépen ívelten vezeti végig a testi leépülés folyamatát, mind mozgásban, mind beszédben, miközben a kerekesszékben szinte mozdulatlanul ülve is érezzük, hogy pontosan tudja, mi folyik körülötte. A néha nyakatekert tudományos érvelések a fekete lyukakról és az időről sem érződnek betanultnak a szájából. Horváth Csenge karakterfejlődése, szerepének íve a kissé habókos bölcsész lánytól a betegséget vállaló társ, az anya, a megfáradt, kizsigerelt feleség, az elvágyódó, de mindvégig szerető nőig egy életet magában foglal. Fantasztikus teljesítmény. Mindig más, mégis mindig állandó. Kettejük kapcsolatának örömei és konfrontációi ezért szépen kirajzolódnak, és mindkettejük gondjai megérthetők a nézők számára.
A színpadra lépő színésztársak szépen dolgoznak hozzá kettejükhöz. Akár a díszlet, fókuszt adnak. A barátok (Hirschl Laura, Keller Márton), a professzorok (Cservenák Vilmos, Máté P. Gábor, Nyirkó István, Gaál Attila Csaba), az orvosok (Keresztes Gábor, Máté P. Gábor) és a szülők (Palásthy Bea, Soltis Eleonóra, Kulcsár-Székely Attila) bár csak epizódszereplők, kihasználják az időt, hogy olyan hátországot adjanak, mely tovább mélyíti az előadást. A rövid jelenetek, jól kijátszott gegek üdítők és tűpontosan ragadják meg a lényeget. Gaál Attila Csaba Jonathan szerepében fontos belépője a cselekménynek, és Jane vele való kapcsolata remek táptalaj a nonverbális kommunikációban rejlő lehetőségek kiaknázására. Kiemelendő Szilágyi Tibor, az Idő megformálója. Jelenetei Pásztor Márkkal betekintést engednek az idővel küzdő tudós elméjébe, akaraterejének megformálását is lehetővé téve. Ezek az epizódok főleg a fények használatának köszönhetően szépen kiszakadnak a realitás talajából, elemelkedett szférát képezve.
Jelképek
Az egész előadásra jellemző, hogy elutasítja a hiperrealizmust. A korábban említett díszletek multifunkciós használata, a kellékek fizikai hiánya – melyek csupán a színészi játéknak és hangeffekteknek köszönhetően válnak „valóságossá” –, Stephen és Jane gyermekeinek gyertyafény formájában való megjelenítése jelképessé teszik a produkciót.
És ha már jelképek. A legátütőbb mind közül a kör, mely végig jelen van az előadásban valamilyen formában. Fizikálisan, képletesen, vetítésben vagy a szereplők mozgásában. A kör a tökéletes forma, a mindenséget megmagyarázó egyetlen egyenlet jelképe. A kör az óra számlapján, mely megállíthatatlanul halad. „Az Idő rövid története Stephen Hawking rövid története” – mondja Szilágyi Tibor a produkció zárszavaként. Igazán találó.
A rendezői koncepció kiterjedtségét jelzi, ahogy a produkció a közönségével bánik. A nézőtér tagjai adott pontokon maguk is szereplővé lépnek elő, bevonják őket a játékba. A nézőtéren ülők a Hawking család tagjai, egy botrányos tudományos konferencia résztvevői, a templomi kórus tagjai, ahol bizony énekelni is kell egy kicsit. Okosan, nem túl tolakodón, de lebontja a negyedik falat.
A produkció fenntartja a feszültséget a tudomány kontra hit aspektusában. Felveti a kérdést, miszerint ahol az emberi tudás és elme megreked, ott kezdődik-e a hit, vagy a hit és a tudomány pusztán ugyanazon örök emberi kérdéseknek – a mindenség elméletének – két megértési útvonala-e. Nem dönt. Egészen a záróképig, melyben Hawking angyalszárnyakon elhagyja a földi világot. Szépnek mondható kép, de jelen előadásban nem megalapozott és nem helytálló.
Összességében koncepciózus, átgondolt előadás született a Veszprémi Petőfi Színház színpadán. Nem ad megnyugtató válaszokat, de a művészetnek pont az a fő feladata, hogy feltegye a kérdéseket.
Szalai Renáta
Fotók: Veszprémi Petőfi Színház
