Odüsszeusz alapította, a földrengés lerombolta, a napfény beragyogja. Ahol a foci életforma. Európai – és mégsem az. Cidade das sete colinas, a hét domb városa. Lisszabon. Nem lehet csak úgy meglátogatni. Oda vágyódni kell. Semmihez sem hasonlítható, egyszerre ódivatú és merészen fiatalos, túldíszítettségével hivalkodó és szerényen meghúzódó. A rómaiak Olissipónak hívták, ebből alakult ki az arab Lixbunán keresztül a mai Lisboa.
A nagy felfedezések korában a legfontosabb kikötők egyike, itt élt hosszú évekig Cristóbal Colón, s innen indult Vasco da Gama India meghódítására.
Lisszabon 1255 óta Portugália fővárosa. A város szíve a Szent György vár volt a hét domb egyikén. Az 1600-as évekre a világ leggazdagabb városainak egyike lett. Egészen a szomorú dátumig, 1755. november 1-jéig, amikor egy földrengés és az azt követő szökőár a földdel tette egyenlővé a várost. Marcos de Pombal márki tervei alapján kezdődtek meg az újjáépítések, s a következő évtizedek alatt a Tejo partján felépült a klasszicista stílusú Baixa negyed – itt találjuk ma a portugál Champs-Elysées-t, a Rua Augustát. Ma is jól látható, mely részeket kellett újjáépíteni, hisz az óváros, az Alfama negyed girbegurba, zegzugos utcácskái mellett jól megférnek a derékszöget bezáró, vonalzóval szabott egyenes utak. Lisszabon szebb lett, mint amilyen valaha is volt.
A második világháború során egyike a nyitott kikötőknek. A háború elől menekülőknek az egyetlen esélyt, az életet, a szabadságot jelentette. Egyik kedvenc regényem, Remarque világhíres műve, az Éjszaka Lisszabonban is itt játszódik.
A város 1998-ban minden idők legjobb expóját rendezte meg. A világkiállítás színhelye a Tejo partján volt, ez ma a lisszaboniak kedvelt pihenőhelye. Érdemes fölkeresni ezt a modern városrészt, ahol libegőzhetünk a folyó fölött, megcsodálhatjuk Európa leghosszabb hídját, a lélegzetelállítóan szép, vitorláshajót szimbolizáló Vasco da Gama hidat.
Lisszabon számomra legszebb épülete a Mosteiro dos Jerónimos, a Jeromosok kolostora. I. Mánuel király megrendelésére épült 1500 körül, a késő gótika és a kora reneszánsz sajátos portugál elegyében, az úgynevezett Mánuel stílusban. Szemben, a folyóparton áll Lisszabon jelképe, a Torre de Belém, amely a kolostorral együtt a világörökség része. A torony a Tejo torkolatát és a kolostort védte a betolakodók ellen. Igazi szépségét a külső díszítései, a faragott kötélformák adják.
A folyóparton továbbsétálva a Felfedezések emlékművéhez jutunk. Általában nem rajongok az emlékművekért, ám ez egészen lenyűgözött. A tetejéről pazar panoráma nyílik a városra. Úgy éreztem magam, mintha egy vitorlás árbocáról szemlélném a luzitán fővárost. Csodálatos a rálátás az Április 25-e hídra – a San Franciscó-i Golden Gate tökéletes mása –, a túlparton a kitárt karú Krisztus-szobor áll.
Kis kávéházakban hallgatjuk az örökké vidám helyiek beszélgetését, macskaköves utcácskákon barangolunk. Kedves, emberi léptékű város. Magával ragadó mediterrán jellegével, ablakokban száradó ruhák, mezítláb rohangáló gyerekek látványával. Egy kihagyhatatlan élmény: a 28-as villamos! Ezt a muzeális szerelvényt csak le kell inteni a megállóban, felkapaszkodni rá, végigvisz a szűk sikátorokon. Kihajolunk az ablakain, megérintjük a házak falát, még azt is látjuk, mi rotyog a fazékban a vasárnapi ebédhez. Felkapaszkodunk a meredek emelkedőkön, aztán egy éles kanyarral máris lefelé zötykölődünk a mókás hullámvasúton.
Utcanévtáblákon, magánházak, középületek falain, metróállomásokon, bevásárlóközpontokban lépten-nyomon feltűnik: Lisszabonban kívülről csempézik a házakat. Ez az azulejos, a hagyományos portugál csempefestészet, amelynek eredeti rendeltetése az üres terek dekorálása volt. A művészi csempekompozíciók története a kultúrák kapcsolatáról, egymásra hatásáról szól, a mór–spanyol ornamentika mellett olasz, flamand hatások érték. Igazi kultuszát azonban mégiscsak a portugál kreativitás teremtette meg, érzéki ábrázolásai finoman ötvözik az európai és arab kultúrát.
Aki eljut Lisszabonba, eljuthat a világ végére is. Előttem a nagy álom: Cabo da Roca, a kontinentális Európa legnyugatibb pontja. Onde a terra se acaba e o mar comeca – írja Camoes a helyről, ami szabad fordításban annyit tesz: ahol a föld véget ér és kezdődik a tenger. Cabo da Rocát, a Szikla-fokot a rómaiak Promontorium Magnumnak, a középkori bátor hajósok pedig Lisszaboni sziklának nevezték.
Állok a sziklaszirt szélén, a szél minden irányból fúj. Tudom, hogy megérkeztem. Ide, a világ végére. Nem hiszem el, hogy a túlparton ott van Dél-Amerika. Ennek a végtelenségnek nincs is túlpartja. Addig bámulom a vizet, míg a láthatáron fel nem tűnik egy háromárbocos karavella…
[stextbox id=”grey”]A portugálok szerint Coimbra ír, Braga imádkozik, Portó dolgozik, Lisszabon énekel. Fadót. Ami mindig több annál, mint amit a fül hallhat. A fado a büszke portugálok életérzése. Dal az elvágyódásról, a borongó bánatról, a szerelemről, Lisszabonról. A fado varázslat. Ha füstös kiskocsmákban hallod, egy pillanatra megáll az életed. Csak az érti, aki valaha is vesztett már el valamit.[/stextbox]