Friss a virág mindig azon a helyen, ahol az almádi piacon Gyula két éve meghalt. Kedvenc mondását ma kifordítják: persze, hogy mindörökké piac, csak a mostaniak már régen nem azok! Oda az igazság…
Hetven fölött megfordulnak a piacokon még olyanok, akik emlékeznek az egykoriak törvényére, az igazságosságra, s akik a mai elárusítóhelyek farkastörvényeit nehezen értik. Már az ókorban is kivetették maguk közül azt a piaci szereplőt, aki mások becsapásával jutott több pénzhez – ha csak nem valami oligarcha kegyét élvezte. Gyula senkiét sem, csak az almádi piacét. Akár esett, akár fújt, mindig mindent árult. Azt hajtogatta hét iksz után is, hogy a piac mindenkit túlél, változzon csak nyugodtan. Néhány éve kénytelen-kelletlen szembesült, jó néhányan szégyentelenül kijátsszák a vásárlókat. Évszázadok óta az eladók és a vevők összekacsintva elfogadták egymás becsapását (az súlyok és az apró körüli manipulálást), a kis stiklik hozzátartoztak a társasjátékokhoz, csakhogy a szemérmetlen hazudozás pillanatok alatt napvilágra került. Gyula gyomra ezt nem vette be, annyira élete volt az értékesítés, hogy azt gondolta, a piacról már nem viszik sehová. Így is lett, piacnapon árui közt kapott infarktust. Mindörökké piac…
Elsírjuk magunkat az áraktól
Ma varázsszó a termelői piac. Szerte az országban ezzel az ígérvénnyel hirdetik magukat a vásárcsarnokok, a gasztroudvarok, különböző fedett helyek azzal, hogy náluk termelők áruját veheti meg a nyájas. A vásárlók pedig a termelő jelzőtől magasabb minőséget remélnek. A megkülönböztetés ígéret: a standok termékei nem a nagybani piacról származnak, nem nagyüzemekben készültek, hanem gondos kézi munkával. Amiken kétszeres haszonnal adhatnak tovább. A legjobb történet helyszíne éveken át a veszprémi piac volt, ahol az egyik tulaj több árusító bódét tartott fönn. A legszebb, gondosan fényesített almákat, a hibátlan felükkel föltornyozott paprikákat nagyon drágára taksálta, legfeljebb darabokat vittek az ínyencek. Következett mellette a közepes kategóriájú áruk faháza, majd a harmadik, ahová a maradékokat öntötték össze. A koronát az úgynevezett „őstermelők” tették föl: idősebb falusias öltözetű asszonyoknak bérelt standokat, akik a kukacos almákat, a foltos szilvákat, a girbe-gurba sárgarépákat biogyümölcsként, kétszeres árakon kínálták.
Vannak „igazi” kistermelők
Velük is beszélgettünk néhányszor a veszprémi vásárcsarnokban. Elámultunk a gyönyörű kelkáposztafejeken – oda is mentünk a csóri termelő, Genda Attila standjához, és tényleg kincseket találtunk, egy zöldségeskert száz csodáját. Vannak tehát újítások, lehetőségek a kistermelői zöldségkínálatban, csak legyen pénzünk megfizetni. Ahogy egy bennünket kísérgető idős ember mondja, már a vöröshagyma árától is könnybe lábad a szemünk. „Látják, mennyibe kerül? Vagy magukat ez nem érdekli?” – kérdezgeti.
Dehogynem, kit ne érdekelne. Az is jó érzés, hogy a vásárlással támogatjuk a környékbeli kistermelőket, akik a körülmények folytán nem tudják olyan olcsón adni a terményüket mint a nagy üzletláncok. Ám, amikor 2000 forint egy közepes karfiolfej, akkor tényleg meggondolandó, hogy főzzön-e az ember, vagy vegyen készen ebédet. Észnél kell lenni, számolni kell. Nincs random vásárlás.
Piaci nosztalgia
Hatvan évi kunkorral újra visszajutunk dédanyáink korába. Gyerekkoromban a Maritól a tejföl, a Józsitól a bogyiszlói paprika, az üllői férfitól a cékla származott, mert kipróbált minőséget hoztak. A hajnali, piacos vonattal Kőbánya vasútállomásnál kászálódtak le hatalmas kosaraikkal. Hét közben a kertekben kapáltak, gazoltak, a szombati árusítás pihenésnek számított. A konkurenciaharc nekik nem közgazdasági fogalom volt, hanem napi gyakorlat. A Mázsa téri standokon vagy nyolc-tíz fejféleségből, legalább húsz helyen kínált krumpliból választhattak az asszonyok. Tukmálták a kofák portékáikat, a kóstolás kötelezőnek számított. Ha valamelyik törzsvásárló „megcsalta” őket, szinte könyörögtek, mondja már meg, mitől jobb a másik. A vevő megkönnyebbült szívvel és néhány fillérért olcsóbb árért persze „visszament”.
A hatvanas évek elején még fillérekben is számoltak, ma már ötforintost nem fogadnak el a piacon, a tízesre – húszasra meg azt mondják az eladók, tegyék csak vissza a pénztárcájukba, ők nem tudnak mit kezdeni a sok csicsedlivel. Ebből is látható, ma kevésbé sem a vásárló határozza meg az árat, legalábbis Veszprém megyében nem. Ahol az ún. termelők még dolgoznak a földeken és fóliáznak, vagy jól beszerzik azokat a nagybanin, ott van elég áru, lehet válogatni a következő standon vagy egy másikról. Ahol azonban két helyen árulnak krumplit, ráadásul egyeztetve az árat, ott a vevő pórul jár. Így aztán az Alföldről jöttek a gazdák, még a nyolcvanas évek elején is.
Eszi, nem eszi, nem kap mást
Mostanában olyan drága lett az üzemanyag a termesztés költségeivel együtt, hogy inkább otthon maradnak. Ráadásul élelmes figurák a helyükbe mennek, fölvásárolják terményeiket és a balatoni piacokon szinte aranyárban kínálják azokat. A vásárló ugyan mérgelődhet, de ha a családnak jó húslevest akar főzni, akkor kofától veszi a répát és a karalábét, mert azoknak még olyan a színük és az ízük, amitől „igazi” a leves. A neves, jegyzett éttermekben az árak láttán fönnakad a vendég szeme, de be kell látni, hogy a menüket főző helyek ugyanazt a megpucolt, felkockázott, egyenízű fagyasztott zöldségeket használják, mint ők. Még akkor is, ha napjainkban újra divat a főzés, bár leginkább közösségi vagy szerelmes élményként és nem napi rutinként.
Akik a leginkább rászorulnának a meleg ételre, nem tudják tárolni az alapanyagokat, mert nincs hol. Anno a panelházak tervezőit kinevették a spájzokért, a döntnökök kihúzták a tervrajzokról, az alapterülethez csapták az egy négyzetméternyi teret, a csőkonyhákban fél fal magasságnyi szekrény szolgált élelmiszerek tárolására. Rövid idő alatt sikerült is leszoktatni a családokat a tervezésről meg a főzésről. A rendszerváltás hajnalán legfeljebb a „nagymamások” jutottak hozzá a mélyhűtőládákhoz, ők kiváltották a nagymamáknak járó valutát is, amivel Ausztria határán bevásároltak. Még emlékszünk, hogy a ládák azután a nagyszobák ékei lettek, mert máshová nem fértek be…
A piacterek szereplők hiányában szép lassan átalakultak. A nagyszüleivel piacozó korosztály megöregedett: egyrészt nem tudnak már úgy hajolgatni mint régen, másrészt már jóval kényelmesebb menüt venni, sőt azt a helyükbe is szállítják. Az unokáknak néha még főznek, ők viszont elszoktak a karfiolleves, a paprikás krumpli ízétől. Így aztán szép lassan változik a piac, amihez jócskán hozzájárul, hogy a környékükön vagy nincs is parkoló, vagy nagyon sok pénzt kérnek a várakozásért. A nagy bevásárlóközpontokban ingyen állhatnak meg az autók, hetente hirdetik az akciókat, a gyerekek a bevásárlókocsik és nem a standok között nőnek föl.
Sült kolbász – lángos – pálinka
A piacok közösségi jellege sok helyütt megmaradt ugyan, mert a sült kolbász – lángos – pálinka bibliai hármasa nélkül ma sincs piac. De manapság az asztalokon több a virágpalánta, a halottak napi koszorú vagy az adventi díszek. Ügyesek persze ma is születnek: aki az almádi piacon próbálgatta szárnyait, néhány hónap után áttelepült Tihanyba a komp mellé, mert ott a turistáknak nem akad fenn a szemük az árakon. Szóval, volt egyszer igazság, ma miért épp a piacon lenne?
A piac az olasz piazza szó átvétele. Anno gyékényen, földről lehetett válogatni az árut. A nagyobb városokban jól elkülönült a búzapiac, a halpiac, a tejpiac, a zöldségpiac vagy a fapiac. Ma inkább vásárcsarnokok, gasztroudvarok, termelői placcok vannak, kifejezetten alkalmi jelleggel. Az olasz középkori városokban hetente többször a standokon halomban állnak a gyümölcsök és a zöldségek, délután egyre semmi nem látszik az alkudozások helyéből, gyönyörűen kitakarítva a városrész. Lausanne-ban szombatonként a teljes belváros a környező parasztoké, akiknek kevésbé sem vonzó áruit méregdrágán megveszik a polgárok, mert kiszámolták, hogy így még mindig jobban járnak, mintha a csődbe ment termelőket fizetné az állam az ő adóikból.
Vezető kép: A veszprémi lengyel piac. Fotó: Tihanyi Kata
