Hogy én éppen mit csinálok? – kérdezi a szerkesztő. Én most igen szomorkodom. Hogy ilyen rövid a karantén. Hogy pár nap, s vége van, agyonvertük azt a fránya vírust. Hogy kitől hallottam? Isten bizony egy szavahihető embertől.
Pedig hosszabbra számítottam. Jó sok hónapra. Mivelhogy annyi a restanciám: legalább egy fél év bezárkózás kellene, hogy mindennel végezzek. No, jó, nem mindennel, de a töredékével talán.
Mivel arany közhely az, hogy egy nyugdíjasnak nincs ideje semmire, én magam is így voltam ezzel. A sok-sok terv, szép álom, elképzelés pedig csak úgy rakódott egymásra. Az idő meg elkezdett rohanni, s már nem tudtam, hogyan fognak ezek összeérni. Ti. a munka, meg az időm. (No meg az erőm is.)
Bezárkóztam hát egy asszonnyal a házba, ami kellemes időtöltésnek tűnik, ha az ember nem lenne nyugalmazott minden vonatkozásban.
Vettem egy konténer lisztet, két mázsa húskonzervet és egy vagon toalettpapírt, aztán lesz, ami lesz.
Először is leltárt készítettem, hogy mit kellene megcsinálnom. Olyan hosszú lett a lajstrom, hogy már magam sem hittem magamnak. Közben mindig meghallgattam az ügyeletes hang nélküli magyar celebet, aki eldalolta nekem, hogy maradjak otthon. Meg naponta telefonált egy kopasz ember: maradjak otthon! Meg plakátot nyomtattak, hogy maradjak otthon. Meg is lettem győzve.
Szemügyre vettem a kertet, mit kellene csinálni. Ez a kert is egy csoda. Minél kisebb, annál több a munka benne. Meg valami idővarázslat van benne, kimegyek egy fél órára, s fél nap múlva kerülök csak elő.
Aztán elővettem a jegyzeteimet, vázlatokat, anyaggyűjtéseket, és kezdtem szépen feldolgozni azokat. Könyveket írok, fogadtam meg, amelyek nem kellenek ugyan senkinek majd, de én nagyon jól érzem magam közben. Na, hallják! Mikszáthot, Krúdyt, Jókait meg Madáchot olvasok! Nem először, az igaz, de nem lehet megunni.
Utána kiterítettem a legóimat, s kezdtem összeszerelni azokat. Valami titkos érzés alapján, még a télen félretettem pár dobozt – a Mikulás hozta –, hátha egyszer ráérek. Most lett az egyszer. Ezt se azonnal raktam össze, csak naponta egy-két kockát, hadd teljen az idő. Aztán kiderült, hogy több nap, mint kocka.
No, aztán esténként jöhet a film. Tévét ugye nem nézünk, az már nem létezik. Jönnek a mozicsatornák a filmjeikkel. Ebből meg veszekedés van, mert én szeretem a krimiket, a feleség meg nem szereti nézni a gyilkosságokat. Most rávettem, megnéztünk együtt egy finn, azaz skandináv detektíves sorozatot (Bordertown), nem is volt rossz. Igaz, annyira jó sem.
S persze az olvasás. Gyakorlatilag körbebástyáztam magam az elolvasandó könyvekkel, de ezek kiválasztásában nem volt semmi ésszerűség. Ami jött, jött. Olykor három könyvet is tudok olvasni egyszerre. Csak általában el is felejtem ezeket azonnal.
De a legjobb: felfedeztem, hol élek. Titokban, amikor senki nem látja, kiszökünk a kerítésünkkel határos erdőkbe, s nagyokat sétálunk Viszünk maszkot is, hátha egy medve vagy farkas közel jön. Jobb félni, mint elszaladni. Viszont csodálatos erdőket, völgyeket fedeztünk fel, dombokat, ahonnan a Balaton szép új arcát mutatja, soha nem látott virágokat a fűben, réteket: kész csoda. Mindig úgy mentünk, hogy nem nézünk se jelzést, se tornyot, csak előre. És mindig hazataláltunk.
Hát így élünk Karanténiában. Nem rossz, de azért bárki bármit mond, azért a maszktalan világ sokkal jobb volt. Még ha örökös restanciában is voltam magammal.
Mert az igaz ugyan, hogy a zárlatot egyszer feloldják, de nagyon úgy néz ki, az elmaradásaim sem csökkenek számottevően. Isten bizony, nem is bánnám.
dr. Praznovszky Mihály
