Talpalatnyi hely sem maradt tegnap este az Utas és holdvilág antikváriumban, annyian voltak kíváncsiak Nádasdy Ádám műfordítóra, költőre, egyetemi tanárra. Olyan oldott volt a hangulat, hogy nemcsak Brassai Zoltán kérdezett a tanár úrtól, de a közönség soraiból is többször bátran közbeszóltak.
– Építész szerettem volna lenni, de nem voltam jó fizikából, ezért nem mertem a műszaki egyetemre felvételizni – válaszolta az est vendége arra a kérdésre, hogyan lett tanár és miért választotta az angol–olasz párosítást. – Angolból viszont jó voltam, és már tudtam is a nyelvet, amikor jelentkeztem. Az olasz nem tűnt nehéznek, a tanítást pedig már egyetemista koromban megszerettem. Egyértelműen a nyelvészet vonzott, hiszen, ahogy említettem, építész akartam lenni, és a nyelvnek is van struktúrája. Az irodalomórákat nem szerettem, zavarba ejtően intimnek éreztem őket. Gimnáziumi tanárként kezdtem a fővárosi Kölcseyben, de két év múlva hívtak az egyetemre, és mentem.
Úgy szeretem, mint Jaggerék a koncertezést
– Hogy lehet megszerettetni a nyelvtörténetet vagy a hangtant? – hangzott a következő kérdés.
– Úgy, hogy az ember maga is szereti – hangzott a lakonikus válasz. – Nemrégiben Bécsben voltam egy Rolling Stones koncerten. Kijöttek ezek a hihetetlenül rozoga vénemberek a színpadra, és hatalmas bulit csaptak. Negyven vagy ötven éve csinálják, és még mindig jól érzik magukat. Én is ilyen vagyok: szeretem csinálni. És érdekessé is lehet tenni, belevinni a történelmet, kultúrtörténetet, viccekkel, anekdotákkal megtűzdelni.
Nem a műfordításról akartunk beszélni?
Ezt úgy az est felénél vetette föl Nádasdy Ádám.
– A műfordítás olyan, mint amikor Liszt Ferenc átírt egy Paganini-hegedűdarabot hegedűről zongorára – magyarázta. – Hallásra ugyanaz, de ha megnézzük a kottákat, a kettő egyáltalán nem hasonlít egymásra. A magyar nyelv olyan, mint a hegedű, az angol pedig mint a zongora. Van egy másik hasonlatom is: Shakespeare géppuskával tüzel, a magyar meg elsüti az ágyút. Ráadásul fordítás közben az angol szavak felét ki kell hagynom, különben kétszer olyan hosszú lenne a magyar változat. Tehát a fordításhoz jó adag pimaszság is kell.
– A szóhoz, a formához vagy az érzethez kell hűnek maradni fordítás közben? – hangzott egy nézői kérdés.
– A legfontosabb, hogy a fordítás hűséges legyen, ne pedig szép. A mai kor például nem szereti a pátoszt, és én igyekszem is tárgyilagos maradni.
Nádasdy Ádám kizárólag a színházak felkérésére fordít darabokat és főleg Shakespeare-t.
– Lehet, hogy azért is rendelnek tőlem, mert én kiszolgálom a kor elvárásait. Az Örkény Színház Hamlet című előadásán egy gyerek megkérdezte a tanárát: mikor kezdődik már Shakespeare? Azt hitte, hogy egy könnyített bevezető után jön majd a merülés. Nemrég beszélgettem az örkényes színészekkel: nekik nagyon tetszett a szöveg.
Súlyos kosztüm helyett farmer és póló
– Egyikük azt mondta: egy régi Shakespeare-fordítás olyan, mintha súlyos kosztümben állna a színpadon, ami akadályozza őt a mozgásban, az én szövegem pedig olyan, mintha farmert és pólót viselne. Arany Hamlet-fordítását én magam is csodálatosnak, de nagyon nehéznek tartom. A korábbi fordítások régiesek, dallamosak, a darabok mondanivalója el sem jut a néző tudatáig. Én megnehezítem a néző dolgát azzal, hogy érthető mondatokat adok a színészek szájába, mert a nézőnek el kell gondolkodnia ezeken a mondatokon.
– Fordításkor gondol arra, hogy a szöveg jól mondható egyen? – hangzott Brassai Zoltán következő kérdése.
– Inkább arra, hogy érthető legyen.
Csodálatos tankönyv, hatalmas lexikon
Végül eljutottunk Dante Isteni színjátékáig. Nádasdy Ádám nyolc évig dolgozott a fordításán. A könyv tavaly jelent meg, és nagy érdeklődéssel fogadta mind a szakma, mind az olvasóközönség.
– A könyv 14 ezer sorból áll, és ugyanaz a rím háromszor jön elő a versekben. Ez túl sok a mai ízlésnek, olyan, mint egy túlfűszerezett étel – mondta Dante művéről. – Az olaszban nagyon könnyen megy a rímelés, de a magyar fordításban a rím nem mehet a tartalmi pontosság rovására, ezért választottam a drámai jambus formát.
Nádasdy Ádám szerint az Isteni színjáték egy csodálatos tankönyv, egy hatalmas lexikon, amelyből többek között kiderül, hogy abban az időben, amikor íródott – a XIV. században – már tudták, hogy a Föld gömbölyű, de azt gondolták, sokkal kisebb, mint az később kiderült, és pár szamárság is becsúszott a nagy műbe.
– Dante például leírja: a hód úgy táplálkozik, hogy a folyópartról a farkát belelógatja a vízbe, és a ráakadó halat megeszi. Miközben a hód rágcsáló! Ebből látszik, hogy a középkorban még nem tartották fontosnak a természet megfigyelését.
