A címben idézett kijelentés főként az öltözködéssel, megjelenéssel kapcsolatban szokott – akár pozitív, akár negatív vélemény summázataként – elhangzani, de sok minden másra is igaz. Az első fotót egy olvasónk küldte be, a másikat, ellenpéldának, magam készítettem.
A város utcáin október vége óta kerti zöldhulladékkal tömött műanyag zsákok sorakoznak. A közüzemi szolgáltató tavaszi és őszi akciójának mindenki örül, hisz levelet, ágakat, ilyen-olyan nyesedéket égetni nem lehet, komposztálni nem mindenki tud vagy akar, a hulladékudvarba való kiszállítás pedig sokaknak gondot jelentene. Hat héten át tart a begyűjtés, pénzbe nem kerül, ez így igazán szerethető.
Az igaz, hogy lassan fogyatkoznak a zsákok, a közvetlen lakókörnyezetemben legalábbis majdnem három hétbe telt, mire eltűnt az első halom. A szolgáltató ígérete szerint a hétvégeken kihelyezett zöldhulladékot a következő hét napjain gyűjtik össze, de hát nagy a város, nem jutnak el egyszerre mindenhova.
Morgolódásom témája nem is ez, hanem a képet küldő olvasónk panasza. Mert aki az általa lefotózott kupacot elhelyezte, láthatóan nincs tekintettel senkire. Nehezen mozgó idősek, kisgyerekek, babakocsit toló anyukák (azóta már talán csak voltak) kénytelenek az úttestre lépve kerülgetni a járdát teljes szélességében eltorlaszoló kerti hulladékot, pedig lám, lehet máshogyan is. A város talán legkeskenyebb járdái ott találhatók, ahol a második fotó készült, mégis volt, aki megoldotta, hogy legalább a járda fele szabadon maradjon a gyalogosan közlekedőknek.
A közösségi együttélés szabályainak semmibevétele nem jár szankciókkal, ahogy a betartásukért sem kap senki kitüntetést. Csak elkönyveljük magunkban, hogy tényleg igaz: a stílus maga az ember.
