Volt egy nap ebben a hónapban, egy fekete péntek. Amikor sorban álltak az emberek, akik sehova sem siettek, csak csendesen várakoztak. E hó 10-én, pénteken a takarékszövetkezet helyiségében. A nyugdíjukért jöttek, de az nem érkezett meg. Senki sem tudta, miért nem jött a nyugdíj, mert ugyanis pontosan ez volt a napja, és a szomszéd már szólt is reggel, hogy a mobilja jelezte, a számláján a pénz. Sőt, háromszor is jelzett a telefonja, mert a szomszéd három részletben kapta a járandóságát.
Várakozás. A reggeli nyitástól délután háromig. Órák hosszat türelmesen. Álldogáltak, beszélgettek, kimentek levegőzni, volt, aki elment, és többször is visszatért. Az „irodisták” és a nyugdíjasok jól ismerik egymást, mert minden hónapban, találkoznak, amikor „nyugdíj van”. A tolóablak mögött sem tudták, érdemes-e várakozni. A várakozók megbeszélték, hogy természetesen érdemes, ugyanis egy fillérjük sincs. Ki bevásárolni nem tudott, mert nem volt miből, ki a lányának ígért a nyugdíjából, mert „ott kisgyerek van”, ki a csekkjeit szorongatta, ki a közös képviselőt szidta, mert az kitetette a nevét a szégyentáblára, pedig csak egy hónapot késett a közös költséggel.
Kádár idejében ilyen nem volt, kezdte valaki. Rámordultak, ne beszéljen hülyeségeket. Mindenkinek volt hozzáfűzni valója, aztán egyesek eltűnődtek, hogy Gyurcsány idejében is jobb volt, nekik majdnem leharapták a fejüket, orbánoztak is, mire egy úriember a nemzeti együttműködés kiváló harcosaként állt elő a magyarázattal. Kapott is hideget, meleget. Aztán összerázódtak, megbékéltek, abban is megállapodtak, kire (nem) fognak szavazni, beszélgettek, politizáltak, nevetgéltek.
Déltájban Rózsika közölte, még egy falatot sem evett, pedig cukorbeteg, de ő már kivárja. Éva sem tudta még kiváltani a gyógyszereit, és most akkor hétfőig mi lesz? A tolóablakok mögött ülő hölgyek szemmel láthatóan kényelmetlenül érezték magukat. Legyenek türelemmel, ha már eddig vártak, mondták röstelkedve. Rózsika fél három tájban mondott egy csúnyát, sőt kettőt, és elindult a vakvilágba. Már az ajtón kívül volt, amikor felrikkantott egy irodista lány, hogy Rózsika várjon, megjött!
Háromnegyed háromkor, összesen 16 ezer forint. Az asszony hangosan tűnődött a pénzecskéje fölött. A többiek is. Hát ez meg mi? Nem nyugdíj, nem pótlék, nem térítés, mi a fene? A többi majd hétfőn, hallatszott a magyarázat, majd Rózsika halkan megszólalt: akinek kell, ad ő szívesen kölcsön, hétfőig.
