Charles Bukowski első regénye, a Posta az első találkozásom a hetvenes évek amerikai nagyvárosával, méghozzá egy postás szemüvegén keresztül. Sör- és whiskyszag itatja át a regényt. Keresetlen a nyelvhasználat, szűkszavúak a dialógusok, semmi szófosás. Arra ott van az Amerikai Egyesült Államok Postahivatalának Etikai Kódexe. Ezzel a szép, emelkedett szöveggel kezdődik a könyv, hogy annál szembetűnőbb legyen az elvek és a gyakorlat közti különbség.
Az elbeszélő, Henry Chinaski (az író alteregója), egyes szám első személyben meséli el életének ezt az időszakát. Bevallottan alkoholista, és szereti a nőket, ám valamiből élni is kell, ezért kénytelen magára venni a kenyérkereset brutális keresztjét. Hogy miért éppen a postán? Oda a legkönnyebb bekerülni, szinte mindenkit felvesznek, legalábbis karácsony tájékán, és csak annyi a teendő, hogy képeslapokat kell bedobálni a tömbházak levélszekrényeibe. S amikor az egyik lépcsőházban mellécsapódik egy nagy seggű és nagy mellű asszonyság, és magányát panaszolva a lakására invitálja, hősünk azonnal megállapítja: nincs jobb foglalkozás a világon. Később már hiába derül ki, hogy egyszeri volt az élmény, és ez a munka a korán kelésről, a könyörtelen főnökökről, az agyonszabályozottságról, az ötnapos esőkről, a szabadon hagyott német juhászokról, a szenilis öregasszonyokról, a mindig ugyanazt kérdező lakókról szól, nem változtat a helyzeten. Mr. Chianski a postán marad, s bár csikorgó porszem a gépezetben, alkalmi segítőből helyettes lesz, és három év múlva önálló körzetet kap. Könnyen áttekinthető időbeosztás szerint él: éjjel kettőig iszik és kefél, hogy aztán hajnali öttől álmossággal birkózva, másnaposan gyötrődje át a munkanapot. Ez a kialvatlanság szerencsére nem akadályozza abban, hogy remek portrékat rajzoljon a szakmájukra büszke, mintaszerűen józan munkatársakról, akik közül néhányan belerokkannak életstratégiájuk csődjébe, s eltűnnek nyomtalanul. Mint például az agglegény, „a jó öreg G. G.”, akinek volt egy sípja, s mikor a körzetbe ért, megfújta a sípot, hogy a gyerekek tudják, megérkezett. Cukorkát osztogatott. Ám egy reggel olyan kislány toppant elé, akit még nem ismert – nem sokkal azelőtt költöztek a környékre –, megkínálta őt is, és azt találta neki mondani: „Nagyon aranyos kislány vagy! Bárcsak az én kislányom lehetnél!” Az édesanyja mindent látott és hallott az ablakból, és sikoltozva rohant le, hogy molesztálják a lányát. A főnökségnek se sikerült lecsillapítani a nőt, miszerint G. G. a világ legjámborabb kézbesítője, 40 éve ismerik. Végül már nem is akarták megvédeni, inkább kirúgták „a jó öreg G. G.”-t, mert „a közvélemény veszélyes dolog, nagyon veszélyes”.
Sok az ismerős tapasztalat, szituáció a könyvben, azzal a lényeges különbséggel, hogy egy árva szó sem esik a borravalóról. És nem szemérmességből. Az amerikai postás már a hetvenes években sem kézbesített pénzt. Nem húzta zsebét a borravaló. Ellenben tisztességes fizetést kapott. Azért is érdekes ez, mert nálunk a borravaló még mindig a kézbesítői „hivatás” lelkének számít. Vagyis: a dolgozó bérének jelentős részét a posta ráterheli a lakosságra. Miközben a gyengülő szolgáltatások emelkedő díjait is velük fizetteti meg.
(Charles Bukowski: Posta. Ford. Pritz Péter és Bajtai Zoltán. Trubadúr Kiadó, 2013. 285 old.)
Domján Gábor
