Ma, az idősek világnapján, legalább ma nézzünk körül a környezetünkben, nézzünk szembe önmagunkkal, gondoljunk az öregjeinkre, érintsük meg fonnyadt, fáradt testüket, nézzünk a szemükbe és csak figyeljünk, hiszen önmagunkat is látjuk.
Igenis kegyetlenek vagyunk, szenvtelenek, érzéketlenek, legszívesebben elfordítjuk a fejünket az idősek nyomorától. Nézzünk hát rájuk, kérdezzük meg, mire van szükségük és megtudhatjuk, hogy mennyire kevéske az igényük. Napsugárra, halk szóra, érintésre vágynak. És sokan ezt a keveset sem kapják meg tőlünk.
Minden ember annyira fáradt, öreg és elesett, amilyenné egy társadalom teszi, amelynek ideológiai és gyakorlati álláspontjai meghatározói az emberi létnek. Különösen vonatkozik az öregekre, akik csaknem olyannyira kiszolgáltatottak, mint a gyermekek.
Az öregség tabu. Nem akarjuk elfogadni, hogy mindannyian idősek leszünk, hogy az öregség bennünket is utolér, miközben a farizeus társadalmi környezet arról kíván meggyőzni bennünket, hogy időseinkben ne önmagunkat lássuk. Nem igaz, hogy az öregség szép, pedig bizonyosan vannak örömei. Hol az a határ, ameddig azt mondhatjuk, hogy fejlődtünk, voltak kilátásaink, reményeink, terveink, és hol kezdődik az öregkori tengődés? Ez az a határ, amelyet a társdalom szab meg számunkra. Néha kegyetlenül, néha még kegyetlenebbül.
