Városvédő Pallas Athéné kezéből végleg kiesett a lándzsa. Meghalt Ráday Mihály, az első civilek egyike, aki tudásával, kitartásával egy országot volt képes mozgósítani. Mi például Bakonypolány ablakait, deszkakerítéseit, no meg számtalan településen a rendezett 48-as honvédsírokat köszönhetjük neki.
Ráday Mihály harminc évig ültette fél Magyarországot a tévékészülékek elé. Úgy volt képes bemutatni letűnt korok értékeit, hogy a tévénézők azonnal felpattantak a fotelból, s rögvest indultak megmenteni a Centrál Kávéházat, a Gresham-palotát vagy az Andrássy út kábeleit. Felemelő példa: az összes magyarlakta (tehát Romániában, Szlovákiában, Szerbiában is) településen évtizedekig elnézték a dülöngélő, széteső honvédsírokat. Aztán jött Ráday Mihály történész barátjával, Katona Tamással, és mutatták a szégyenteljes állapotokat Szabadkától Sopronig, mire a helyiek összefogással megszépítették a halmokat. Nem szalmaláng volt a lelkesedésük. Tessék csak elsétálni a temetőkbe! Az utódok – Ráday szelleméhez méltón – ma is gondozzák az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc emlékhelyeit. Nem mellesleg három kötetben adták ki az összegyűjtött helyek listáját történetekkel, képekkel.
Unokáink sem fogják látni
Merthogy Ráday Mihály meggyőződése volt: tanítani élményszerűen érdemes, akkor rögzül a tudás, ha érzelmek is kapcsolódnak hozzá. Ezért járta az országot fényképezőgépével. Ezekből a feltérképezésekből születtek a tévéműsorai. Hihetetlen mennyiségű munka állt az Unokáink sem fogják látni egy-egy adása mögött. Órákig tartó beszélgetések a helyiekkel, amik után ők büszkén és örömmel lettek örökségvédők. Az operatőr végzettségű, rendezőként is dolgozó művészettörténész nem a hatalomra támaszkodott, az embereket akarta felvértezni tudással. A civil összefogás erejét bizonyította az 1982-ben alapított Budapesti Városvédő Egyesület. Tökéletesen jellemzi gondolkodását, hogy nem állt meg a „szokásos” határnál. Négy év múltán, 1986-ban a Város- és Faluvédők Szövetségének is alapítója lett. A következő logikus lépés a nemzetközi összefogás.
Esztétika és nemzettudat
A 35 európai ország szervezeteit tömörítő Europa Nostra szervezetnek is tagjai lettek a magyar örökségvédők, hogy megtapasztalhassák, nincsenek egyedül, összefogással milyen eredmények érhetők el, no meg az átvehető tapasztalatok miképp könnyíthetik meg dolgukat. Ennek egyik eredményeként újult meg Magyarpolány. A megszépített, megőrzött falu 1992-ben elnyerte az Europa Nostra-díjat mint olyan település, amelynek lakói hozzájárultak nemcsak a magyar, hanem az európai kulturális örökség megőrzéséhez. Ahová azóta alkotó emberek vonulnak el, vagy épp csak megpihenni a kíváncsi turisták. Ráday Mihály úgy vélte, az esztétikai élmény és a nemzettudat megerősítése mellett a használhatóság legalább olyan fontos. Egy-egy vár, kastély vagy műemlék felújítása például pénzbe kerül, ez kétségtelen, de tessék kitalálni, miképp hoz vissza is a kasszába! Szervezzenek ott érdekes kiállításokat belépti díjjal, fesztiválokat, esküvőket, szóval a szép környezetben éljenek az emberek!
Szépségbe született
Könnyű volt neki, mondhatnánk, hisz a szépségbe született: édesapja színészként kora férfiideálja volt, édesanyja divattervező. Kétségtelen, ezért is igyekezett továbbadni a tőlük kapott értékeket. Például, hogy törekedett minden helyzetből kihozni a jót. Amikor 30 év elteltével egyik napról a másikra megszüntették a műsorát a tévében, nem állt neki kilincselni. Képes magazinokban, folyóiratokban mesélt tovább megbecsülendő épületeinkről. Előadásokat tartott, elment civil közösségekhez, segítette azokat tanácsaival. Házak nyilvános titkai címmel foglalta össze a legérdekesebb történetű vigyázandókat.
Pártpolitikai csatározásokban nem vett részt, noha négy évig volt szabadelvűként a parlamentben. Ez azonban a konzervatív miniszterelnököt nem akadályozta abban, hogy ne kérje ki rendszeren az ellenzékben ülő szakember véleményét (ez mindkettőjük személyiségét kiválóan mutatja).
Mélyalagút Buda és Pest között
És bár fájdalmas az alkalom, aminek kapcsán róla beszélünk, egy jellemző történetet mégsem hagyhatunk ki, mert egy olyan teljes életutat maga mögött tudható igaz hazafi távozott, aki mély hangján szakállába dörmögve megjegyezné, ennyi elég, a fontos, hogy meg kellene építeni azt a mélyutat, ami összekötné Budát és Pestet. Amikor a háború alatt felrobbantott hidak pótlására épített Kossuth-híd lebontásáról volt szó, felmerült, hogy készülne egy mélyút, amely a Csalogány utca vonalától vezetne el az Erzsébet térig, kiváltva ezzel a felszíni forgalmat. Ez megmenthetné a belváros közlekedését. Kiváló példák hasonlóra Párizsban, Manhattanben láthatók. Erre érdemes költeni.
El tudom képzelni a Lánchíd kiváltását, hogy csak gyalogos és biciklis forgalomra legyen alkalmas. Egy régi viccet is megírt ezzel kapcsolatban:
„Miért nem lehet a Lánchídon biciklizni? Mert nincs rajta pedál. És miért nem lehet a Erzsébet hídon? Mert azon már lánc sincs.” A cikkben leírtakra a mélyalagút fontosságáról a Miniszterelnöki Hivatalból is üzentek, hogy igaza van.
Szép lenne hinni, hogy megépül a Ráday mélyalagút, amit majd unokáink nemcsak láthatnak, de használhatnak is.
