Az egészségügy mindenütt a világon a nehezen fenntartható rendszerek közé tartozik. A jóléti államokban főként azért, mert az emberek átlagos életkora növekszik, az idős, elhasználódott szervezet pedig egyre több gyógyászati feladatot jelent. A technikák és technológiák mindeközben egyre kifinomultabbak, egyre hatékonyabbak, de ezzel párhuzamosan egyre drágábbak is.
Ez pedig egyenesen vezet a költség-haszon elv alkalmazásához, amikor a döntéshozóknak határozni kell arról, meddig és mekkora befektetést „ér meg” az emberélet.
Mostanában Magyarországon az a rossz érzés gyötri az átlagpolgárt, hogy nem sokat. Bár az egészségügybe évek óta EU-milliárdok áramlanak, az ágazat általános állapota lehangoló. Orvos- és nővérhiány, sok hónapos várólisták, omladozó épületek, elavult eszközök. Most pedig itt a legújabb sokk, a rákgyógyszereken való állami spórolás. Novembertől bizonyos, épp a legsúlyosabb betegségtípusok (melanoma, vastagbél- és prosztatadaganat, onkohematológia, tüdődaganat) esetén csak a legolcsóbban beszerezhető gyógyszerekkel lehet megkezdeni a frissen diagnosztizált rákbetegek kezelését.
Érdemes itt idézni dr. Pajkos Gábor, a Magyar Klinikai Onkológiai Társaság (MKOT) elnökének ezzel kapcsolatos nyilatkozatát: „A személyre szabott orvoslás lényege, hogy a daganatos beteg számára választunk gyógyszert, s nem központilag kijelölt gyógyszerhez rendeljük hozzá a rákbetegeket, ahogyan azt most bevezetni tervezik. Statisztikailag hiába hasonló eredményességű két vagy három onkológiai gyógyszer, ezek nem egymással felcserélhető terápiák, amelyeknél mindegy lenne, hogy melyiket adjuk a betegeinknek. A különböző hatóanyagok a ráksejteket más pontokon támadják, más jelátviteli útvonalakon hatnak, más az adagolási módjuk, eltérhet a mellékhatásuk is. Az első választásként adott terápia sikere határozza meg leginkább a daganatellenes gyógyszeres terápia eredményességét, a beteg sorsát.”
Azt mondják, a genetikán meg a környezeti hatásokon túl mindenkinek szerepe van abban, hogy idővel milyen betegség dönti le a lábáról. Az életmódunk, a szokásaink, a szabadulásra való képtelenségünk megbetegítő élethelyzetekből, a feldolgozatlan lelki nyavalyáink előbb-utóbb visszaütnek. A betegségünkért tehát felelősek vagyunk, ahogy részben a gyógyulásunkért is. De ahogyan a betegség, úgy az életben maradás se kizárólag a mi felelősségünk. Pozitív hozzáállással, tudatos életmódváltással ugyan sokat tehetünk, de a gyógyulásunk mégis inkább az ellátó rendszer minőségén, az egészségügy állapotán, orvosokon, nővéreken, műszereken, gépeken, terápiás eljárásokon múlik. Ezek megléte vagy hiánya pedig a kormány és a döntéshozók felelőssége.
A beteg sorsa… Nos, ez tűnik a legkevésbé fontosnak, és már rég nem csak a rákbetegekről van szó. A megelőzésért felelős szervezetek szétverve, a háziorvoslás, a védőnői szolgálat rendszere halódik, kórházi osztályokat kell bezárni orvoshiány miatt, életmentő műtétekre, kezelésekre kell várakozni hónapokig, nehézkesen döcög a rehabilitáció, az idősgondozás és a szociális ellátás, ugyanígy a fogyatékkal vagy épp időskori demenciával küzdőkről való gondoskodás is. Magyarul semmi sem működik úgy, ahogy az Európa közepén, a 21. században joggal lenne elvárható egy „dübörgő gazdasággal” dicsekvő állam felelős kormányának döntései nyomán. Már persze, ha megér nekik annyit az emberélet, amennyit német, svéd, belga, osztrák kollégáiknak láthatóan igen. Igaz, arrafelé nem nőnek gomba módra a földből fűtött füves, LED-lámpák fényárjában fürdő, gigantomán stadionok.
Arcok, nevek, emlékek. Sokan. Rokonok, barátok, kollégák, akiket elvitt a rettegett kór. Fiatalon vagy idősebben, de mindenképpen idő előtt. Küzdöttek értük, harcoltak ők is, hiába. Ugyanakkor vannak, akik szerencsésen túlélték, itt maradtak, maradhattak velünk. Gyógyult rákbetegként tartják a küzdőkben a reményt, hogy igen, mindig van esély. Hogy ők miért és mások miért nem?
Ha a kérdésre létezne egyértelmű válasz, az sokak életét megmentené. De az életmentést talán az állam felelősségvállalásával kellene kezdeni.
