Emlékezéskultúránkban fontos szerepet vállal a Séd-könyvek-sorozat, amelynek harmadik kötete, Veszprémből nézvést címmel, Gopcsa Katalin művészettörténész munkáiból nyújt válogatást.
Géczi János, a Séd-sorozat szerkesztője Gopcsa Katalin Veszprémből nézvést című könyvének előszavában ezt írja: ahhoz, hogy egy város felkerüljön a kultúra térképére, nem csupán jó művekre van szükség, hanem olyan szintézisre képes emberekre is, akik erre rá tudnak mutatni. „Ők azok, akik több száz évet átlátva a folytonosság mozzanatait észlelik, és összekötik a pillanatok fonalát, hogy a mintázat – a mi kultúránké – érzékelhető legyen.”
A művészettörténész szemével
Gopcsa Katalin veszprémi művészettörténész is ilyen „szintézisember”, aki szaktekintélyét latba vetve, változó szerepekben, de mindig a helyi, regionális képzőművészettel foglalkozott. A Laczkó Dezső Múzeum tudományos főmunkatársaként több nagy téma feldolgozása fűződik a nevéhez, de kiállítások kurátoraként, katalógusok, könyvek szerkesztőjeként, a Veszprém TV Kép a képben című műsora szerkesztő-riportereként is emlékezetest alkotott. A Veszprémi Művész Céh is számíthatott szaktudására évtizedeken keresztül, ahogyan az a céh itt is olvasható krónikájából is kitűnik. A Művész Céhet támogatva és a Kép a képben számára készült nagyon fontos portréinterjúkban lép ki abból a tudós zónából, amelyikben szemmel láthatólag nem ír kortársakról. Inkább a múlt század képzőművészete áll a fókuszában: Csikász Imre, Nagy Sándor és Egry művei. Kivéve a modern művészet egy határterületét, a fotót, ami különösen kedves a számára. Felejthetetlen, ahogyan Kovács Endre fotóművész munkáit, életművét méltatja az Emlékezés tükrei portréfilmről, illetve a fotós Miklós utca 18. című könyvéről írva.
A Sztehlo Lili-féle üvegablakok
A könyv meglepetése számomra egy, a társadalmi kontextus által felerősödött téma, a veszprémi székesegyház üvegablakai, amelyeket a jelenlegi felújítás során eltávolítottak, és amelyekért elkeseredve küzdenek a hívek. Amikor Gopcsa Katalin évtizedekkel ezelőtt, tudományos kontextusban hitelesen dokumentálta a Sztehlo Lili-féle új üvegablakok elkészüléseinek főbb állomásait, akkor még kizárólag szelíd múzeumi téma lehetett. A „korszak egyházművészete egyik legegyénibb alakjának” nevezi az alkotót. „Üvegablakai a kezdeti munkáktól fogva nemcsak díszítik az épületek falait, de segítik a spirituális elmélyülést, és meghatározó összetevői a templomok belső tereinek” – érvvel. Idézi Csernyánszky Máriát 1942-ből, aki Sztehlót dicsérve azt mondja: „…a középkor nemes szellemét a modern művészeti követelmények teljes épségben tartásával a legjobban megközelítik.”
Elveszett valami, ami a veszprémieké volt
Az akkori egyházi méltóságok tájékozottságának és jó ízlésének hála, Sztehlo Lilit kérték fel a munkára. Utána is maximálisan elégedettek voltak vele. Somogyi Antal, a modern egyházművészet értő támogatója, aki később győri püspökként rendszeres megbízója is volt Sztehlo Lilinek, idéz egy világot járt embert, aki a veszprémi székesegyház üvegablakait gyakorta megnézte:
„Valahányszor napnyugtakor belépek a székesegyházba, úgy érzem magam, mintha a chartres-i katedrálisban volnék (Somogyi, 1960)… – Íme, így süt át a tanulmányokon, római ösztöndíjakon is erősebben hatón Amiens, Chartres, a francia katedrálisok színvarázsa” – olvasható a könyvben. Mindez engem, az olvasót, így most utólag is szomorúsággal tölt el. Mert elveszítettünk valamit, ami a veszprémieké volt.
Talán nem felesleges hangsúlyozni, hogy Gopcsa Katalin könyve a veszprémi identitásteremtéshez kínál szükséges alaptudást. Mindvégig kérlelhetetlenül tartja magát a tudományos diskurzushoz, ő nem enged meg az enyémhez hasonló szubjektív sóhajtozást.
A Veszprémből nézvést része a névmutató, amely megkönnyíti a keresést, amennyiben az olvasó hirtelen, célirányosan utánanézne valaminek.
