„Ne sírj, kicsim! Még csak most kezdődik az életed, a sírás hosszú évei állnak előtted!” A legenda szerint így vigasztalják az újszülött költőket az anyák.
Nem vicc, a költők sokkal érzékenyebben reagálnak a világra az átlagnál, pontosan tudják, hogy aki itt született a komor Közép-Kelet-Európában, netalán a Balkánon, az rácseszett, de legalábbis sorsa lesz. Ahogy Sziveri írta életregénye szinopszisában: „Még jó, hogy az embernek mindig akad egy koffere, melybe begyömöszöli a holmiját, s meglép az újabb kilátástalanságok felé.” Az idei Sziveri-díjas Sopotnik Zoltán sem tagadja, hogy számára a költészet terápia az élet elviseléséhez.
Amikor Sopotnik Zoltán április 10-én Veszprémben átvette a Sziveri-díjjal járó Benes-grafikát, arról beszélt, hogy két évig birkózott Sziveri-verseivel, mire megszerette a tragikus sorsú vajdasági költő művészetét.
– Ha valaki azonnal megtetszik, akkor eltartom magamtól. Először meg kell küzdenem a szövegekkel, akkor tudom igazán kibontani őket – magyarázta.
A díjátadás helyszínén, az éppen kiürített Dubniczay-palota sötét udvarán először a Sziveri-élményéről kérdeztem. Személyesen nem találkozhattak, hiszen Jancsi 1990. február 1-jén meghalt Budapesten, Sopotnik Zoltán pedig 1974-ben született Salgótarjánban.
– Előbb a legendájával találkoztam. Aztán ahogy 2001-ben az egyik barátom, Pollágh Péter költő adott nekem egy Sziveri összest, amit Zalán Tiborék szerkesztettek annak idején, elkezdtem olvasni. Bele-beleolvastam előbb az elején, a narancsos, elvontabb, filozofikus korszakába, majd a később keletkezett versekbe is. Ez akkor történt, amikor egyébként éppen Petri György verseivel voltam elfoglalva. És Petrihez képest nem találtam rajta mindjárt annyi fogást, bár ugyanazokat a filozófiai kérdésfelvetéseket, ugyanúgy a vátesz szereppel való harcot, hol meg a teljes átalakulást megtapasztalja az ember mindkettőjüknél. Ma már azt gondolom, hogy Sziveri sokkal jobban meg tudta oldani ezt a vátesz problematikát. Mind a ketten nagyon erős iróniával viszonyultak hozzá, de Sziverinél ez nem csak irónia volt, hanem valami más, magasztosabb küldetéstudat féle. Ezt ő jobban bele tudta dolgozni a saját költészetébe. Nála a morállal való foglalkozás hangsúlyosabb. A Sziveri életműnek ott kellene lennie Tandori és Petri kötetei mellett a magyar irodalomtörténetben, akárcsak Domonkos István Kormányeltörésének, miközben inkább az a helyzet, hogy Magyarországon nem ismerik.
– Az élet belekényszerítette Sziverit ebbe a tragikus szerepbe (lelke mélyén áldozat, tartása királyi). Lidércnyomásnak tűnik, ami vele és az egész Symposion-szerkesztőséggel történt: betiltások, politikai meghurcolás, leváltás, félreállítás, halálos kór. Ebből nem is fakadhatott más, mint túlvilági jelképrendszer, holott Jancsi egyébként alapból vidám fickó volt, aki szeretett társaságban inni, asztalon állva verset mondani, nőknek udvarolni. Mintha Sziverinek ez a performer, rocker, punk énje támadt volna föl a te előadásodban, amikor Szigligeten elénekelted korszakos versét, a Bábelt. Nagyon sokan látták a You Tube-on.
– Furcsa pillanat volt. Úgy éreztem, olyan a ritmusa a Sziveri-szövegeknek, hogy azokat nem mondani, hanem énekelni kell. Amikor ezt felvetettem egy-két embernek, legyintettek, hülyeség, nem fog működni. Sziverit így nem lehet. Mégis előadtuk, és nagy sikere volt.
– Érzésem szerint egyre inkább hallgatni szeretik az emberek a verseket és nem olvasni. Nagy katarzisra vágynak tömegben és azt azonnal.
– Nem tudom. Valami úgy működik jobban, más kevésbé. Az énekelt vers most divat, de le fog csengeni. A slam poetryt nagyon jó csinálni, olyan közvetlenség van benne, amit másutt hiába keresnénk, de más, mint a vers. Nem biztos, hogy a kettő egymás ellen működik. Szóval, maradni fog a vers.
– Nem gondolod, hogy a rockénekesek korunk költői?
– Nyilván vannak átjárások. Annak idején tizenévesen nekem is volt egy punk-zenekarom, de akkor még nem írtam verset. Aztán kiváltam a zenekarból, abbahagytam, mert adekvátabbá vált a vers számomra. Most már szívesen visszamennék énekelni vagy zenélni, ha volna rá lehetőség, de a kettőt nem kötném össze.
– Moszkvics című versesköteted kapcsán írták rólad, hogy nem elsősorban fikcióként, sokkal inkább a túlélés zálogaként tekintesz az irodalomra.
– Ahhoz, hogy ne bolonduljak meg, nekem kell a költészet. Volt egy ikertestvérem, aki meghalt. Ezt versekben és drámában is megírtam. Így ma már tudok róla beszélni. A születésünk pillanatában valami történt, az ikertestvérem annyira megsérült, hogy nem tudott beszélni, intézetbe került. Kamaszkorunk elejéig látogattam anyukámmal, de aztán egyszer csak nem tudtam ránézni többet. Halála után irtózatos lelkiismeretfurdalás gyötört, amit ki kellett írni magamból. Így tényleg mondhatjuk, hogy nekem terápia az irodalom.
[stextbox id=”grey”]Sopotnik Zoltán (Salgótarján, 1974) költő, író, szerkesztő, kritikus. 1998-tól publikál. Verseskötetei: Krokodil (Kortárs, 2003), Az őszinteség közepe (JAK-L’Harmattan, 2006), Futóalbum (Kalligram, 2009), Saját perzsa (Libri, 2012), Moszkvics (Kalligram, 2016).[/stextbox]