Kritika érte nemrégiben a veszprémi tüdőgondozót amiatt, hogy a szűrésre várakozó nőknek egymás előtt kell levetkőzniük, és félpucéran várakozniuk a vizsgálatra. Ez sérti az emberi méltósághoz fűződő betegjogokat – fogalmazódott meg a bírálatban. A magyar egészségügyben sajnos sok esetben sérül az emberi méltóság, de talán nem ez közöttük a legsúlyosabb. Meg nem is egészen úgy van.

Évtizedek óta járok tüdőszűrésre Veszprémben. Mindig is az volt a szokás, hogy a vetkőzőben lerakta az ember a felsőruháját, aztán melltartóban, kombinéban, vagy ha ilyesmit nem viselt, a legalsó réteg blúzában vagy topjában várta, míg szólítják. Néha egyedül, néha negyed-ötödmagával. Félpucérra vetkőzni sosem volt kötelező, nem is vártak el ilyesmit. Az utolsó ruhadarabot elég volt ledobni a vizsgálóhelyiségben, mielőtt az ember beállt a röntgenkészülékbe. És ez pontosan így van ma is, sőt, mostanra ki is írták. Nem tudom, a férfiaknál mi a helyzet, de nem túl valószínű, hogy pucér felsőtesttel az emberi méltóság sérelmén vívódnának a teremtés koronái.

Nyilván azért alakult ki ez a gyakorlat, hogyha többen érkeznek egyszerre, ne kelljen egy pár perces felvételre hosszasan várakozni, míg az előttünk lévő komótosan levetkőzik, majd ráérősen vissza. Gyorsabban pörög az egész, az asszisztensek és a várakozók is időt nyernek vele. A tornatermi és munkahelyi öltözőktől a konditermekig vetkőzünk, öltözünk gyakran vadidegenek előtt, az uszodákról, strandokról nem is beszélve, ahol órákat töltünk el egy szál bugyiban, melltartóban „face to face”. Vannak persze szégyellősek, akik nem szívesen teszik közszemlére a testüket, ők nem is járnak ilyen helyekre. Ha a szituáció mégis elkerülhetetlen, akkor elfordulnak, takarják magukat, igyekeznek félrehúzódni. A belénk kódolt szeméremérzet egyénenként mást diktál, ez teljesen természetes.

A panaszt egyébként egy fiatal hölgy tette, aki – elmondása szerint – félmeztelenül, több idős nővel együtt várakozott a szűrővizsgálatra. Kellemetlenül érezte magát, mert azok „jól láthatóan méricskélték őt”. Nem kell azonban ilyen szituációt elszenvednie, hiszen semmi nem kötelezi rá, hogy teljesen levetkőzzön.

A méricskélésről jutott eszembe, hogy én bizony rá tudok feledkezni egy-egy jó adottságú fiatalra, legyen az fiú vagy lány. Pont úgy, mint egy kecses szoborra vagy egy szál virágra, elmélázva azon, milyen szépségeket képes alkotni a teremtő. Ugyanakkor pontosan értem, hogy ha egy szűk öltözőben – akár elismerő, akár kritikus szemmel – másfél méterről vizslatnak valakit, azt joggal érzi kínosnak, tolakodónak és zavarónak az illető. Hölgyeim, ne tegyék!

De az emberi méltóság betegjogi sérelme szerintem nem itt kezdődik. Az mindig egy olyan fajta kiszolgáltatottságból fakad, amikor az ellátásra váró beteg nem mer, vagy az állapota miatt nem is képes tiltakozni a megalázó bánásmód ellen. Magatehetetlen emberek, akiket nem raknak időben tisztába, étlen-szomjan, takaró nélkül egy folyosói hordágyon felejtett idősek, rákbetegek, akikhez lekezelőn, bántón szól a kezelőorvosuk…

Sajnos van miért, és van hol szót emelni az emberi méltóság jogát követelve, de az talán nem pont a veszprémi tüdőgondozó.

Fotók: a szerző