Amikor egy gyerekeket érintő történet országos üggyé válik, hirtelen mindenki megszólal. Miközben a figyelmünk a szélsőséges esetekre irányul, sokkal ritkábban beszélünk azokról a helyzetekről, amelyek nem kerülnek címlapra. Brokés Judit gondolatai.

Hosszú-hosszú kesergő következik. Nem botrányról szól, hanem arról, ami annyira megszokott, hogy sokszor észre sem vesszük.

Traumatizálnak, sebeznek, sokszor egy életre

Amikor egy gyerekeket érintő történet országos üggyé válik, hirtelen mindenki megszólal. Felháborodunk, állást foglalunk, igazságot keresünk. Mindenkinek van véleménye, mindenki érvel a maga igazáért. Van, aki a gyerekek jogait helyezi a középpontba. Van, aki azt mondja: kortól és körülménytől függetlenül csak az számít, ki mit követ el.

Mindeközben – érthetően és sokszor jogosan – sokan próbálnak ezekből az ügyekből politikai tőkét is kovácsolni.

Miközben a figyelmünk a szélsőséges esetekre irányul, sokkal ritkábban beszélünk azokról a helyzetekről, amelyek nem kerülnek címlapra. Akikről nem készül videó. Amelyek nem látványosak, nem „elég nagy ügyek” – mégis nap mint nap jelen vannak gyerekek tömegeinek életében. És traumatizálnak, sebeznek, sokszor egy életre.

A megszégyenülés nem múlik el attól, hogy felnövünk

Elsős voltam, amikor hamar végeztem egy feladattal, és jelentkeztem, hogy kész vagyok. A tanító néni azt mondta: biztos otthon csináltam meg előre, anyukámmal.

Másodikos emlék: némán olvastunk, stopperrel mérték az időt. Amikor jelentkeztem, hogy végeztem, azt mondta a tanító: ilyen gyorsan biztosan nem tudok olvasni. És hogy ezt bebizonyítsa, felolvastatta velem hangosan a szöveget, újra mérve az időt. Természetesen lassabban olvastam, mint magamban, ő pedig diadalmasan mondta, hogy na lám, igaza volt.

Nem történt semmi látványos. Nem lett belőle ügy. Csak egy gyerek állt ott, akiről egy felnőtt kimondta: nem hiszek neked.  Egy-két mondat, aminek a hatása kísér.  A megszégyenülés – különösen az igazságtalan – nem múlik el attól, hogy felnövünk. Legfeljebb megtanulunk együtt élni vele.

Láthatatlanul, de nagyon mélyen tudnak ártani

És hogy mire tanított mindez?

Nem arra, hogy még jobban teljesítsek. Nem arra, hogy bátrabban jelentkezzek. Nem segített, hogy magabiztosabb legyek, hogy higgyek magamban.

Az intézményeken belüli, fegyelmezés-központú, büntetésre épülő nevelés és oktatás, a megszégyenítés, a nyilvános minősítés, a kiközösítés sajnos sok helyen még mindig a mindennapi pedagógiai gyakorlat része. Rengeteg ilyen történetet hallunk. Családoktól. Gyerekektől. Pedagógusoktól. És amikor iskolákat járunk, az a tapasztalat, hogy ez nem elszigetelt jelenség: Lehülyézés., kinevetés, meghazudtolás a többiek előtt. 

Megszégyenítés „nevelés” címén. Kiközösítés fegyelmezésként.

Fontos kimondani: ez nem csak az eleve sérülékenyebb, önmagukat nehezebben képviselő, sajátos nevelési igényű gyerekeket érinti, bár leginkább őket.  Ugyanígy érintheti a neurotipikus, impulzívabb, hangosabb, „nehezebben kezelhető” gyerekeket is. Bárkit, aki valamiben eltér, kilóg, más.

Ide tartoznak többek között azok a régóta jelen lévő, elfogadott és megszokott gyakorlatok, amelyekről sokáig azt hitték, motiválnak, miközben sok gyerek számára inkább rögzítik a lemaradást: nyilvános rangsorolások, „pozitív” összehasonlítások, szégyenfal és dicsőségtábla. Olyan látható visszajelzési rendszerek, ahol mindig jól kivehető az is, aki nem tud felzárkózni – és akit ez nem ösztönöz, hanem végleg elbizonytalaníthat. Vagy a szarkazmus, a „csak vicc volt”.

Felnőtt részéről érkező szarkazmus egy gyerek felé nem egyenrangú a humorral, hanem hatalmi helyzetben elhangzó minősítés. A gyerek nem tud belőle kilépni, nem tud visszavágni. Sok gyerek számára ezek a megjegyzések nem kevésbé fájnak, mint a nyílt megalázás. Csak nehezebb őket megneveznie, ezért ritkábban kapnak figyelmet.

Ezek láthatatlanul, de nagyon mélyen tudnak ártani.

Jobb hallgatni, mint szólni, jobb alkalmazkodni, mint kiállni(?)

A megszégyenítés ráadásul nem csak annak fáj, akit ér. Fáj azoknak is, akik végignézik. Akik érzik, hogy nincs rendben, de tehetetlenek.

A kinevetésre, nyilvános megszégyenítésre, kiközösítésre épülő nevelési gyakorlat nem kétszereplős helyzet (felnőtt–gyerek), hanem teljes csoportélmény.

Az osztályban ilyenkor három szerep keletkezik: aki megszégyenítést kap, aki végrehajtja (felnőtt) és akik végignézik.

A harmadik csoport a legnagyobb – és róluk beszélünk a legkevesebbet. Ők azok, akik megtanulják: jobb hallgatni, mint szólni, jobb alkalmazkodni, mint kiállni. Nem nevetnek, nem értenek egyet, de bűntudatot éreznek, amiért nem tesznek semmit. Hosszú távon ez önfeladás, megfelelési kényszer, belső konfliktus formájában jelenhet meg. A „jó gyerekek” csendje sokszor innen ered. Adott esetben a kollégáké is, akik tudják, hogy valami nincs rendben, de csöndben maradnak, és közben frusztrálódnak.

A csend gyakran nem egyetértés. A csend sokszor félelem. (Ki látta a Fekete pontot?)

Nagyon fontos hangsúlyozni: léteznek elfogadó, nyitott, reflektív pedagógusok. Találkozunk velük. Látjuk a törekvéseiket, elkötelezettségüket. Ők nem megszégyenítenek, hanem kapcsolódnak. Ők nem hatalommal, hanem biztonsággal nevelnek. Ez a szöveg nem róluk szól. Sőt: arra vágyunk, hogy minél többen legyenek.

Nem csak a gyerekekről kell beszélnünk

Beszélnunk kell a pedagógusok valós munkakörülményeiről is. Arról, hogy milyen terhelés alatt dolgoznak. A pedagógusok mentális egészségével gyakran alig foglalkozunk, miközben túlterheltek, eszköztelenek, magukra hagyottak. Hogyan lehetne valódi odafordulást, személyre szabott figyelmet, differenciálást elvárni, amikor az adminisztratív terhek elborítanak, a módszertani eszköztár sok helyen hiányos. A magas osztálylétszámok nagyon megnehezítik az egyéni igények figyelembe vételét, és a rendszer újra meg újra visszalöki a szereplőit a régi, megszokott, de nem működő megoldásokhoz?

Egy kiégett, kimerült, folyamatos nyomás alatt működő intézményben sokkal könnyebben válnak „(kényszer)„megoldássá” azok az eszközök, amelyek gyorsak, látványosak – és közben ártalmasak. Ha valóban változást akarunk, akkor nem csak a gyerekekről kell szót ejteni, hanem arról is, hogy milyen támogatást, mentálhigiénés segítséget, szakmai visszajelzést kapnak azok, akiktől nap mint nap elvárnánk, hogy biztonságos közeget teremtve oktassák, neveljék a gyermekeinket..

Beszélnünk kell a személyi feltételek hiányáról is. Arról, hogy mennyire kevés a segítő szakember. Arról, hogy a (gyógy)pedagógiai asszisztensek sok helyen nemcsak anyagilag nincsenek megbecsülve, hanem a munkájuk súlya és jelentősége sem kapja meg azt az elismerést, amit megérdemelne.

Nem véletlen, hogy néhány éve pedagógusok, és az oktatás ügyét fontosnak tartó emberek tömegei mentek utcára. Ezek a tiltakozások nem csak a pedagógusbérekről szóltak. Szóltak szakmai autonómiáról, módszertani szabadságról, csökkentett adminisztrációról, támogató szakmai háttérről, valódi segítségről a gyerekek sokféleségének kezeléséhez.

A bérek azóta emelkedtek. Ez fontos és jó. De mi valósult meg a többi követelésből? Pedig mindezek nem extra igények, hanem alapfeltételei annak, hogy egy oktatási rendszer valóban minden gyerek számára esélyt adjon. 

A rossz folyamatok fenntartásában sokszor mi, szülők is asszisztálunk. A tekintélyelv mentén. Félreértelmezett lojalitás, tekintélytisztelet, konfliktuskerülés, a saját gyerekkori tapasztalataink Sokszor hallhattuk, hogy “ha rossz, legyen következménye, engem is így neveltek, mégis ember lett belőlem, a tanárt nem kritizáljuk.” Vagy azt, hogy “a mai gyerekek/szülők túl érzékenyek, de mi is túléltük”.

A gyerekek jogai védett alapelvek

A jog a gyerekek mellett áll: tilos a megalázás!

Kötelező az optimális fejlődéshez szükséges bánásmód és támogatás, mert az iskola nevelő-oktató intézmény, nem pusztán tudásátadó hely. A jogi környezet tiltja a hátrányos megkülönböztetést, és szavatolja az esélyegyenlőséget a tanulók számára. Mégis: sokszor beletörődünk a hiányokba, a nem megfelelő bánásmódba.

Nemrég írtam: ha a fizetésünk felét elvennék, rögvest felháborodnánk, cselekednénk. De amikor a gyerekeink nem kapják meg azt, ami jár nekik – a tiszteletteljes bánásmódot, a biztonságot, a fejlődéshez szükséges támogatást – akkor sokszor csendben maradunk, megelégszünk félmegoldásokkal, vagy a semmivel.

A gyerekek jogai nem elvont elvek, hanem jogilag védett alapelvek. A jogi keret nem csak „elvi”, hanem gyakorlatban is érvényesíthető eszközöket ad a szülőknek és gyerekeknek arra, hogy kérjenek és kapjanak megfelelő bánásmódot. Könnyebb a kirívó eseteken felháborodni. De közben érdemes föltennünk magunknak néhány kérdést:

– Elfogadhatónak tartjuk-e, ha egy gyereket „fegyelmezésből” megszégyenítenek?

– Mit mondunk otthon, amikor a gyerekünk mesél egy ilyen helyzetről?

– Kinek adunk igazat reflexből: a gyereknek, a tanárnak – vagy megpróbáljuk mindkettő szemszögét meghallani?

A gyerekeket nem csak a szélsőséges, kamerára vett esetek törik meg, hanem azok a mindennapi, láthatatlan, normalizált mikro-bántalmazások is, amelyekre túl gyakran mondjuk: „ez még belefér”. Talán itt lenne az ideje, hogy ne csak a nagy botrányokon háborodjunk fel, hanem a hétköznapi gyakorlatokra is ránézzünk. Mert attól, hogy „régen is így volt”, még nem biztos, hogy jól volt. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy ez a világ nagyon más világ, mint amiben mi szülők felnőttünk. A gyerekek idegrendszerét születésük pillanatától, nap mint nap százszor annyi inger éri, mint minket ért tíz év alatt. Nehezített pályán vannak abban is, hogy a régi erkölcsi normák avíttak, az újak pedig még nem forrtak ki.

A változás pénz-, energia- és időigényes. De mibe fektessünk, ha nem a gyerekeinkbe?

Illusztráció: Adobe Stock