Franklin Pierce amerikai elnök 1855-ben felszólította a duvamis indiánokat, hogy adják el a földjüket, helyette egy kijelölt rezervátumban biztosítanak remek helyet számukra. Seattle indián törzsfőnök válasza a következő volt: A föld nem az emberé, hanem az ember a földé. Úgy gondolom, ennél pontosabban nem lehet leírni a hazaszeretetet, a haza szeretetét. Nem kívánok politizálni, mert szeretnék tiszta és igaz gondolatokat leírni nemzeti forradalmunk és szabadságharcunk kapcsán. A régiek sem voltak jobbak, mint a maiak, az ember nem változik, csak a díszlet más. Ám mégis, a XX. században történt egy szinte feneketlen mély törés, mely az embert elvitte, elűzte az életet adó anyaföldtől. A szó szoros és átvitt értelmében is.
Innentől nincs megállás. A haza, a saját föld már nem megtartó erő. A mai magyar munkaképes lakosság körülbelül tíz százaléka külföldön dolgozik. A megkérdezett fiatalok nyolcvan százaléka képzeli el a jövőjét idegenben. Az okokat hosszan lehetne sorolni. A föld annyira összezsugorodott, hogy sokszínűsége eltűnőben. Pár évtized, és a régi épületeken, a természeti adottságokon kívül minden egyforma lesz. Kinek jó ez, kiknek a jólétét, jól létét segíti ez elő? Sokan sejtjük, kevesen tudják.
Egy esély maradt azoknak, akik szeretnék megőrizni az emberi lét sokszínűségét, az együvé tartozás élményét, a gyökerek erejének érzését: kapaszkodni a múlt örökségébe. Amíg 48/49 hőseire lesz, ki emlékezik, és az ünnepen a Szózatot és a Himnuszt nem gépből, de szívből énekli, addig van remény.
„Hadd adjak hangot a varázsigének:
Hódolni kell e kor nagy szellemének.
Véges ne korlátoljon végtelent.”
(Szelestey László /1821–1875/ nemzetőr őrnagy)
Szelestey P. Attila
