Egy ideje már kínos a szabad sajtót ünnepelni, idén meg egyenesen cinikusnak érzek minden ilyen megnyilvánulást, hiszen 2016-ban brutálisan bedarálták a maradék független szerkesztőségeket. A Mediaworks ősszel megvette a Pannon Lapok Társaságát, majd egyik napról a másikra bezárták a Népszabadságot, azt a napilapot, amelyik oknyomozó riportok sorát jelentette meg a hatalmon lévők kétes ügyeiről.
A közszolgálati rádiót, televíziót régóta hozzáidomították a hatalom erkölcséhez, a bulvárt meg a giccs és a pénz mozgatja. Egy kezünkön megszámolhatjuk, hány hetilapnak, illetve tévécsatornának sikerült megőriznie a megnyilatkozás szabadságának luxusát. És vannak még az önkéntesek. Mert amit megszüntettek, az nem jelenti azt, hogy nincs. Ha az újságíró lába alól kihúzzák az újságot, még itt van nekünk az internet. Egymás után nyílnak, bővülnek, különféle formát öltenek a jó hírportálok, website-ok. Ha már így adódott, ingyen is írunk, önkéntesen. Tudom, a napi pár ezer olvasó semmiképpen sem meghatározó. Mintha visszamentünk volna negyven évet az időben, amikor szamizdatban és szobaszínházban lehetett megnyilvánulni, mert a hivatalos életben egy párt politikája és ideológiája dominált. Ezt visszhangozza a hűséges és pénzéhes klientúra. Ők a jóakaratúak, aki az ő felfogásuktól eltér, az rosszfiú, azt a közszolgálati média másnap már pellengérre állítja, lekapja a tíz körméről a szülőkig visszamenőleg, akik nyilván elrontottak valamit a gyereknevelésben, ha már ennyire tiszteletlenek az utódaik, hogy van saját véleményük és mernek kérdezni, más az ízlésük és netalán van pofájuk szabadságjogokat, esélyegyenlőséget követelni.
De hát a gondolkodó ember egyik sajátossága éppen az, hogy kérdez, kételkedik, mindent megvizsgál, ha úgy érzi, hogy szükséges, akkor kritizál, figyelmeztet a dolgok állására. Az eszem megáll, hogy ezt már megint el kell mondani! Mindössze 27 évvel a rendszerváltás után újra el kell magyarázni, hogy egy párt sem csalhatatlan, hiszen attól még, hogy vallásos a tagság, ők maguk nem isteni lények, hanem csupán emberek, azok minden gyarlóságával és hibájával együtt.
Az újságíró szerintem igenis hallassa a szavát, amikor a lelkiismerete úgy diktálja, amikor az emberi méltóság és a szabadság védelemre szorul! Ne legyen politikai véreb, aki mindenütt botrányt szimatol, de ne viselkedjen parancsot teljesítő ebként se, mert egyszer még szégyellni fogja, meg fogja bánni. A hatalmat kiszolgáló újságírónak lenni soha nem volt dicsőség. Még a hatalom is bizalmatlanul tekint rá, hiszen ki ne tudná: a lakájokból lesznek az elkeseredett ellenségek. Érdekes, ha kiesnek a pixisből, sohasem jókkal, hanem még rosszabbakkal helyettesítik őket, nyilván azért, mivel az átlagosak könnyebben hozzáidomulnak a hatalom erkölcséhez. Ez az egyik módja az uralkodó középszer biztosításának.
Akkor hát, mi az újságíró dolga? Minél inkább érzi a demokrácia hiányát, annál több. Például, hogy addig magyarázza, amíg meg nem értik: veszélyes, ha nincs vita, mert az ellentétek nélküli társadalom halott. Olyan nincs, nem is lesz, hogy mindenki egyféleképpen gondolkodik. Ez fikció. Polémiára szükség van, mert akkor nem lehet egy világnézetet sem egyedül üdvözítőnek kikiáltani és ráerőszakolni az emberekre. A vitában előjön az, amit el akarnak hallgatni. A vita nem engedi, hogy bárki dogmát csináljon az igazságból. Ha normális közélet lenne nálunk, akkor egy politikai szereplő sem engedhetné meg magának, hogy az újságíró kérdésére válasz helyett „boldog karácsonyt” kívánjon, mint ahogy azt láthattuk. Ne feledjük, ahol nem válaszolnak a kérdésekre, ahol félrebeszélnek válasz helyett, ott egyszer csak kínos csönd támad.
