A virágbolt előtti vasállványon seregnyi művirág pompázott. Alkonyodott már, eladó sehol, az üzlet zárva. Itt a kiváló alkalom, hogy nagyobb mennyiségű művirághoz jussak, gondoltam.
Egész hátralevő életemre elláthatom családunk sírjait kimosható rózsákkal, liliomokkal, de még a tágabb rokonságnak, barátoknak, ismerősöknek is jut. Aztán csak megtapintottam selymüket, megcsodáltam tökéletes formájukat, s rábíztam őket a szerencsére.
Másnap kíváncsiságtól hajtva kérdeztem az eladót: hány művirág tűnt el éjszaka?
– Egy sem – közölte mosolyogva.
Legalábbis nem tud róla. De azért nagyot nézett reggel, és „kiakadt” a váltótársán. Megértőn bólogattam, mint aki hagyott már garázsajtót is tárva-nyitva, kerékpárral, motorfűrésszel.
Ám van a dologban jó is – húztam ki magam –, legalább kiderült, hogy a temetőlátogatók nem tolvajok. S hogy az emberek jobbak, mint ahogy el akarják hitetni velünk. Lám, több ezer forintnyi értéknek lába kelhetett volna.
És miért maradtak kint a virágok, mit mondott a váltótársa? – kíváncsiskodtam tovább. – Semmit, mert meg se kérdeztem. Felesleges, úgyis én húznám a rövidebbet.
– Nézze, szeretem a munkámat, jó itt nekem. Nem akarok veszekedést. Egy mulasztását már a nyakamba varrta a főnökségnél a kolléganőm, és neki hittek! Tanultam belőle. Nem, dehogyis teszem szóvá.
Domján Gábor
