111 – ennyi nap telt el abból az évből, amelytől örömök sokaságát reméltem. Fennhangon hirdettem, ez a kerek szám, plusz a két kettes és a dupla nulla csak jót hozhatnak mindenkinek! Ez a 111 tegnap reggel szökött a naptárról az orrom elé, miközben vártam, hogy fölforrjon a teavíz. Megfogadtam, nem tulajdonítok a három egymást követő egyesnek semmilyen jelentést, nem tákolok magamnak újabb elméleteket, miután ezzel a 2020-szal teljesen fölsültem.
Szeretem a páros számokat. Ebben az évben két unokám, az egyik lányom, az anyósom és én is páros szülinapot ülünk, de más kerek évfordulóra is várt ránk egyéb kalandokkal egyetemben. Évtizedek óta vágytam Japánba, most biztosításom feltöréséből eljutottam volna, ráadásul cseresznyevirágzás idején (sztornó, most éppen az előleg visszautalásán dolgozom). Közös, nagy családi nosztalgiautazást is terveztünk unokástól, gyerekestől.
Helyette karantén.
Amelyben már nem vállalkozom a jelek értelmezésére. Anno Delphoit a világ közepének tartották, az Apollón tiszteletére emelt szentélye az ókor leghíresebb jóshelye volt. Delphoi templomának papnője valóságos hatalommal bírt, próféciái alapján irányították az egész antik világot. Titka tán abban rejlett, hogy a jósnő, Püthia szavait mindenki úgy értelmezte, ahogy érdekei, személyisége vagy az adott helyzet megkívánta, így az előrejelzések mindig pontosak voltak. Ha mégsem, akkor természetesen arra is volt magyarázat.
Például, ha nincs világjárvány, nem biztos, hogy újraolvastam volna Csokonait. Az egyik unokám okos tanára azzal igyekezett diákjait a versek átnézésére ösztönözni, hogy állítsanak össze az általuk meghatározott szempont alapján ciklust Csokonai Vitéz Mihály műveiből. Fölkészültem én is a beszélgetésre, napokig csodáltam Csokonait, hogyan járta be gyalog Debrecentől Pozsonyon és Komáromon át Keszthelyig (meg vissza!) az országot. Hogy tanult meg a német, a latin, az ógörög mellett még olaszul is. Mikor írt kétszáznál több verset (némelyiket több, kifejezetten kiváló változatban!), drámát és tanulmányt a poétikáról életének 32 éve alatt?
Vagy biztosan nem fedeztem volna föl Kovács Margit köztéri táblaképeit, ha másik unokámnak nem kellett volna a keramikus főbb alkotásait felsorolnia. Nem gondoltam, hogy a nyolcvanas években többen váltottak jegyet szentendrei múzeumába, mint a Nemzeti Galériába! Hogy még ma is az egyetlen vidéki kiállítóhely, ahová több mint egy millióan látogattak.
A keresztes hadjáratokban részt vevő nőkről alig teszek említést, noha egyikük „modern” nőként is értelmezhető: turistaként elindult megnézni, milyen is az a Szentföld. Aquitániai Eleonóra apja, Vilmos Poitiers és Aquitánia grófja a középkor első trubadúrja volt. A művészetpártoló nagyúr tanult, művelt, önálló nőt nevelt lányából. 1137-ben a francia király fiához, a későbbi VII. Lajoshoz adta. Eleonóra férfiruhában, teljes fegyverzetben indult férjével a Szentföldre háromszáz hölgye és ezer katonája kíséretében. Lajossal az út során nem tudtak megegyezni, a meggyengült sereget a muzulmánok legyőzték. Külön hajón menekültek haza. Útközben kalózok fogták el a királynét, akiért férje nem fizette ki a váltságdíjat. A szicíliai király bőkezűbbnek mutatkozott, kiváltotta. Ezután VII. Lajos elvált tőle, ám Eleonóra bosszút állt rajta: az ellenség uralkodójával, II. Henrik angol királlyal kötött házasságot, és elvitte magával összes birtokának jövedelmét. Jeruzsálemi kalandjának „történelmi” következménye lett: pápai bulla tiltotta meg a harmadik keresztes hadjárattól a nők részvételét a szentföldi utakban. A fentieket húsz éve publikálta két angol történésznő források sokaságát fölhasználva. Tanulmányukat az ELTE docensnője egészítette ki. Egész biztosan szegényebb lennék ezek ismerete nélkül – unokámnak köszönhetem egy újabb dolgozat kapcsán.
Mennyi izgalmasat, érdekeset, kalandosat hozott nekem 2020. Vigasztalom magam, akár Apollón jósnője is lehetnék, értelmezhető így is ez a különleges számjegyű év.
Dallos Zsuzsa
