„A szabadság ott kezdődik, ahol elmúlik a félelem” – olvasom a Bibó-idézetet az egyik 56-os plakáton. Hát igen. Megremeg a kezünk még az olyan pitiáner hétköznapi dolgokban is, mint a lájk. Majd ha lendületből lájkolsz az interneten, anélkül, hogy az igazgatód vagy a tanári szoba, esetleg a főorvos retorziójától kellene tartanod a magánvéleményed miatt, akkor leszel szabad! Addig alattvalói függés van. Milyen szánalmas, frusztrált és abszurd helyzet.
Röhej, hova jutottunk, már csak a nyugdíjasok, a professzor emeritusok mernek őszinték lenni. Még a kirúgottak se, nehogy eljátsszák az utolsó esélyüket. Pedig miért ne mondhatná bárki, hogy nem, semmi és soha, ha úgy érzi. Kinek mi köze hozzá? Vita nélkül minden megnyilatkozás propaganda, konfliktus nélkül puszta fantáziálás és diktátum. Miért nem lehet a társadalmi, erkölcsi, gazdasági és művészeti kérdéseket a pártatlanság atmoszférájában megbeszélni a hozzáértőknek? El kell költözni, hogy az ember normálisan viselkedhessen?
Én már a lázadás értelmében sem hiszek, mert azt hiszem, a gyarló emberi természettel van az alapvető gond. Ha nem vesz körül demokratikus szabályrendszer, ha nincs erős demokratikus közvélemény, ha nincs demokratikus nyilvánosság, akkor minden felkapaszkodott politikus elkezd úgy viselkedni, mint Karinthy dr. Ugyanaza. Amíg a tömött villamosra próbál feljutni, addig ordít, hogy neki is ugyanolyan joga van felszállni, mint annak, aki ki tudja milyen protekcióval már fent van. „Félre az utamból! Le a kocsivezetővel!” Mikor felfurakodik, rögtön megváltozik, mintha már nem is Ugyanaz lenne: „Ne tolakodjanak, mint az állat! … Az alkotmányos nemzet nevében felszólítom az urakat, oszoljanak szét egymás hasából békésen, és várják meg a következő villamost! Éljen a kalauz úr, éljen szeretett kocsivezetőnk(…)!”
Valahogy mindig ezzel végződik minden csörte és lázadás, ez Karinthy óta semmit nem változott. Csoda-e, hogy egyre szkeptikusabb vagyok az ember tökéletesíthetőségét illetően? És akkor azt még elő sem hoztam, hogy végső soron minden közösség a szabadság ellenségekét kezd viselkedni, megnyirbálja az ember szabadságjogait. Hogy mondja Nietzsche a Zarathustrában: „És óvakodj a jóktól és igazaktól!” Pláne azoktól, akik kaméleonként csak megjátsszák magukat – fűzöm hozzá én. Ebből a szemszögből nézve annál fényesebben ragyog 1956!
Az ötvenhatos lázadókat azért szeretem mindenekfölött, ami bennem már nincs meg, de az is lehet, hogy sose volt: a bátorságért, a hitért, hogy lennie kell egy tiszta, szabad világnak és azért akár meghalni is érdemes! 1956 őszén találkoztak az eszmék és a cselekvés és ez olyan energiát, hajtóerőt és izgalmat adott a résztvevőknek, de még a kívülállóknak is, hogy azóta sem feledjük. A lehetséges legtökéletesebb szabadság korszaka volt az a rövid idő, amit kiharcoltak maguknak. Csak nosztalgiával tudunk gondolni rájuk.
