Boszorkányságnak tartották a kormánypártiak az ellenzék kétségbeesett lépéseit szerdán, holott nem is volt Luca napja. A sípot, szirénát, sorfalat, hangosbeszélőt bevető DK-s, MSZP-s, párbeszédes képviselők mégsem érték el, amit történelmi elődeik akár a magyar parlamentben, akár a skótban, az osztrákban vagy az amerikaiban: nem tudták megakadályozni a beterjesztett törvények elfogadását.
Hogy az obstrukció, azaz egy döntési folyamat hátráltatása fölösleges, ám jogszerű tevékenységekkel mennyire eredményes, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy az USA szenátusában éveken át nem tudtak választani főbírát a Legfelsőbb Bíróság élére, de ugyanúgy megakadályozták a kijelölt személy megszavazását a CIA élére egy éven keresztül. Ott ugyanis addig beszélhet ma is bármelyik szenátor, ameddig jónak látja. A csúcsot egy felsőházi republikánus tartja: 1957-ben 24 óráig és 18 percig szónokolt.
Nálunk a XX. század elején két kormányt is megbuktatott obstrukcióval az ellenzék. Ebből okulván a következő miniszterelnök 1904 novemberében puccsal változtatta meg a házszabályt.
Az esetet zsebkendőszavazás néven jegyzik a krónikák. Az történt, hogy Dániel Gábor képviselő javasolta, kivezettetéssel és szómegvonással akadályozzák az ellenzéket. Ezt követően figyelemelterelésként a miniszterelnök szónokolt, majd a házelnök csöndben azonnali szavazást rendelt el, amit a jelenlévők nem értettek, a képviselők többsége kíváncsiságból felállt a helyéről. Nos, ez az igen szavazatot jelentette anno, így a beterjesztés elfogadottnak minősült, az ülést berekesztették. A felháborodott ellenzék minden pártja összefogott, választási szövetségbe tömörült, és még bőszebben lépett fel a következő ülésen. December 13-án aztán a parlamentben az ellenzék ismét lehetetlenné tette az ülés megtartását: heves ordibálás és vitatkozás közepette szétrombolták a terem berendezését, annak darabjaival támadtak rá a kivezényelt karhatalmi erőkre.
Szerdán nálunk eddig nem fajultak a dolgok, azonban olyasmik történtek, amik sokféle reakciót váltottak ki. Többek cirkusznak, az ő pénzükön történő bohóckodásnak tartják a sípolást, a védőpajzsképzést, míg mások épp ellenkezőleg, a parlamenti őrség felsorakoztatását, a testőrök terembe vezénylését gondolják fölháborítónak – nem szólva a házelnök által kiosztott jelzőkről, minimum például „hülye”, vagy a „legfájdalmasabb” szankciók kilátásba helyezéséről.
Este, miközben ezeket a sorokat írom, az Országház előtti térre visszatértek a várost megjáró tüntetők. Áttörték a rendőrkordont. A rendőrök erre könnygázzal válaszoltak. A videón sok jóarcú fiatalt látok, akiknek a Kossuth tér nem jelenti véres mészárlás helyét is. Ma sem tudjuk pontosan, 1956. október 25-én tizenöt halott vagy ezer maradt a köveken a géppuskatűz után.
Anyósom kétségbeesett telefonjával fekszem: „Hányszor kell ezt még megérjem? Mi vár ránk holnap?”
dallos zsuzsa
