97 éves korában meghalt Göncz Árpádné, az asszony, akinek diplomája volt a rászorulók gyámolításáról, aki példát mutatott emberségből, hűségből, aki a rászorultakat védelmezte minden korban.
Göncz Árpádné kétszer sírt életében nyilvánosan. Először 1990 májusában, férje kinevezésének másnapján. Fölcsendült Ferihegyen a magyar himnusz, és az ország első asszonyának arcán csorogtak a könnyek. A repülőtéren a diplomáciai kar úgy tett, mintha nem is látná, azonban a vendég, Diána walesi hercegné egy csomag zsebkendőt nyújtott át együttérző mosolya kíséretében. Azonnal eltűnt a 38 év korkülönbség, a 25 centiméter magasságbéli és a társadalmi is.
Göntér Mária Zsuzsanna soha nem volt az a sírós fajta, korán megedzette az élet. Már fiatalon, amikor József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen szociális gondoskodást tanult és végzett az első évfolyamon. Gyakorlatra Kőbányára járt, a téglagyárba. Az elesettséggel, a kiszolgáltatottsággal, a szegénységgel ott találkozott először ekkora mértékben. Családsegítéssel próbálkoztak. A háború közbeszólt, a tanítást gyorsan befejezték. Arról azonban nemcsak diplomája volt, hogyan lehet szakszerűen, szervezetten segíteni, hanem gyakorlata is lett a fővárosi tanácsnál, amíg létezhetett szociális osztály. Ezt A szocializmusban nincs szegénység! jelszóval 1952-ben fölszámolták. Akkor már két gyermeket neveltek talajjavítással foglalkozó férjével, aki fáradtan esett haza hétvégenként a függőfolyosós, kétszobás lakásba. Göncz Árpád 1956-ban részt vett a forradalomban, ami után Bibó Istvánnal együtt letartóztatták. Életfogytiglani volt az ítélet.
Akkorra két lány és két fiú alkotta a családot, édesanyjuk gombvarrásból tartotta el őket. Lakásuk biztos pont volt a jó szóra, melegségre vágyóknak ötvenhatos özvegyeknek és árváknak egyaránt. Mindent egyedül kellett megszerveznie. Gyermekei hosszú ideig benne látták az apaképet, édesapjukat Árpádnak szólították.
Úgy tűnt, az összes megpróbáltatás ellenére férje maradt az örök optimista, Zsuzsa asszony a realitások embere. 68 évig voltak házasok. Közös hitvallásukat férje köztársasági elnöki esküje után mondta el: „Ha szolgálni kívánok valakit, azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen: a védteleneket, akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó, akik a versenytársadalom versenyképtelenjei, akiknek nincs eszközük megvédeni önmagukat, s akik épp ezért leginkább szorulnak védelemre.”
1993-ban az ő megsegítésükre hozták létre a Kézenfogva Alapítványt. Ennek a közvetlen előzménye a másodszori nyilvános sírás: a Speciális Olimpikonok Nyári Európa-játékán történt az ünnepélyes díjkiosztón, tévékamerák kereszttüzében, ahol értelmi fogyatékos fiatalok küzdelme, akaratereje indította meg annyira a köztársasági elnök feleségét, hogy könnyeit nem tudván titkolni nyújtotta át az érmeket.
Noha sokan nem hallottak róla, de az ő érdeme, hogy ma már mi, magyarok sem szégyelljük az értelmi fogyatékosokat, nem dugjuk el őket a világ elől. Tanulnak, színházat alapítanak, lakóotthonokban élnek. Azok az értelmileg sérült lányok és fiúk, akik ma éttermek és kávézók megbecsült munkatársai és akiktől kedvesen fogadják a kiszolgálást a vendégek, nem tudják, hogy ezért mennyit dolgozott, kilincselt Göncz Árpádné.
