Nem emlékszem olyan november másodikára, amikor a napsütéstől fényessé vált sírkertekben kerestük fel halottaink sírját. A szél kavarta a száraz leveleket, gyakran köd szitált, esett az eső. Mérges voltam, hogy az időjárás elveszi a figyelmet szeretteim sírjától. Néhány éve megoldottam a dilemmát: a halottak napját gyönyörű időben tartottam. Az áthelyezett megemlékezés meghitté vált.
Amikor még gyermek voltam, nemcsak alföldi nagyszüleim sírjánál, de a fővárosban is az volt a szokás, hogy az ünnepre, halottak napjára kigazolják a sírokat új virágokat ültetnek, megtisztítják a sírkőről a lehullott ágakat. A gyertyagyújtásra „szép” lett, de legalábbis rendezett a sír. Október közepén még langymeleg ősz volt, a bágyadtan sütő nap melengetett is. Jólesett a rendezgetés. November másodikán bezzeg esett, fújt, hideg volt – azt gondoltam kicsi eszemmel, velünk szomorkodik a természet is. Felnőttként ezeket a „munkás” napokat szerettem, arra vágytam, legalább egyszer megérjem a kellemes időt, ne kelljen az elhunytak helyett a fagyoskodással törődnöm.
Néhány éve beláttam, a Veszprém–Kemenespálfa–Szombathely–Budapest–Dunaújváros–Solt-útvonal, a temetőtour akkor lesz meghitt, ha nem várom meg a november eleji fagyokat. Jó időben indultam útnak, az „ünnep” előtt négy nappal a különböző sírkertekben a majd húszfokos melegben gyomláltam, ültetgettem és örvendeztem az aranyló táj látványának. Fájdalom helyett harmónia járt át, szeretteim kedves, humoros történetei törtek rám. Gyermekeimnek, unokáimnak édes sztorikat idéztem. Nem dőlt össze a világ, hogy november másodikán zenét hallgattam otthon, gyertyát gyújtottam, a hiány ellenére mégis kereknek tűnt a világ.
Idén halottak napján nemcsak nem rohantam, de ráérősen szöszmötöltem a síroknál, és még csak lelkiismeret-furdalásom sem volt az ünnep „áthelyezése” miatt. Maradt időm elgondolkodni például azon, mi lesz a sok elhanyagolt sírral. A hozzátartozók hosszabb ideje külföldön élnek, nincs szabadságuk, drága az utazás, a temetőgondozók pedig tudják, a befizetett díjért cserébe nem kell magukat törniük, nincs, aki kimenjen ellenőrizni munkájukat. Régen a távoli hozzátartozók, az egykori szomszédok gondozták azok sírját is, akikhez nem tudtak „kijárni” a rokonok, de mára egyre kevesebb családban adják egymásnak a stafétabotot, a legközelebbi rokonok is alig ismerik egymást. Ilyen szívességre a szomszédoktól sem lehet számítani, akik közben megöregedtek, maguk sem tudnak kimenni a temetőbe.
A sok drága virág, művészien megkötött koszorú szemet szúrt. A rossz ízű versenyt juttatta eszembe. Mint ahogyan feltűnt az is, hogy többnyire egy-egy ember hajlong a sír körül. Anno az egész família kint volt a temetőben, közösen gyújtottak gyertyát. Aki távolról utazott „haza”, és sietnie kellett vissza a messzi autóbusz- vagy vasútállomásra, az legalább papíron üzent a többieknek. Ma a telefon és internet korában a kapcsolattartás egyszerűbb lenne, könnyebben egyeztethetnének időpontokat. Valamiért mégsem teszik. Pedig a gyászt, a hiányt közösen könnyebb elviselni.
És valahogy szép időben is, ezért akkorra helyezem a magam halottak napját.
Fotó: Veszprém Kukac
