Szerencsémre munkát soha nem kellett nagyon keresnem, sőt, a hollywoodias karrierem fő szekérfutási idején rendszeresen fejvadásztak rám, huszonöt évesen már úgynevezett „főnök” voltam. Mindent a Pistának köszönhetek – a rend kedvéért ezt mindig el kell mondanom. Pista az első igazi, felnőttkori főnököm.
Ő volt az, aki külföldi válásom után hazatérésemkor meglátta bennem a csiszolatlant és zsigerből bevállalta az első pattintásokat. Felvett a kis nyugat-dunántúli cégéhez kereskedelmi és marketing vezetőnek, majd három hónap múlva önkényesen ügyvezetőt csinált belőlem. Önkényesen, mert egyszer csak hozta a kinevezésemet és azt mondta: csináld! Ha kellek, hívj, itt vagyok, mindenben segítek, de egyébként meg a tied. Játssz!
Huszonnyolc emberem lett úgy, hogy a szakma adott ágazatáról annyi fogalmam volt, amennyit az előző három hónap alatt gyorstalpaltam. Egyszer hívtam Pistát, hogy legyen jelen, mikor az első emberemet ki kell rúgni – de mire ideért Budapestről, már túl voltam rajta.
Két nagyon fontos dolgot tanultam meg itt: tiszteletet az idősebbek iránt és segítséget kérni. A felelősséget is, a nagyobb közösség irántit, de azzal még távoztomkor voltak jócskán gondjaim, úgyhogy azt nem erre a számlára tesszük.
Az idősek tisztelete nem volt nehéz, mivel a cégnél mindenki idősebb volt nálam. Tiszta szívű és őszinte emberek – óriási szerencse és áldás akkori énemnek –, akik nem féltek megmondani, ha valamit rosszul csináltam. Ha az álomcsapatomat kellene összeválogatnom egy álommunkahelyre, az itt velem dolgozó összes ember kapna meghívót a portástól a pénzügyi igazgatóig, és nem nosztalgiából, hanem mert egytől egyig ilyen minőségű emberek.
A segítségkérés volt a húzósabb tanulás.
A legnyomasztóbb gyermekkori emlékeim egyike, hogy ülök a padláslépcsőnkön, négy–ötéves lehettem. A padlásra jártam játszani otthon, anyáméknál, és ők mindig nyitva hagyták nekem a feljáró ajtaját – mindig, kivéve ezt az alkalmat. Anyám arra lett figyelmes, hogy ott sírok, ki tudja mióta a lépcsőn, a lezárt ajtó alatt. Mondja: miért nem kérted, hogy nyissam fel? Eszembe sem jutott. ÉN akartam felnyitni. Persze nem bírtam, bazi nagy faajtó volt, de nehogy má’ anyámnak kelljen szólni, érted… Nem is tudom egyébként, hogy jött ez a csököny belém, főleg ilyen kicsi gyerekként, mindenesetre nagy megkönnyebbülés lenne már végleg, minden elemében megválni tőle.
A segítségkérés tanulásához talán Pista lénye volt a kulcs, a nyilvánvaló ügyvezetőségi mélyvíz szitun felül. Olyan szívből jövő természetességgel és annyira előítéletek, illetve ítélkezés nélkül tudott és tud a mai napig is adni, hogy tőle sosem volt szégyen segítséget kérni. Persze sokan vissza is élnek ezzel szegénynél – szeretem azt hinni, hogy én soha nem tettem. Pista jó tíz éve, nem sokkal az én „kirepülésem” után kiszállt a szakmánkból, a régi céget pedig, ahol együtt dolgoztunk, sikeresen, még pont jó időben eladták.
Ő átadta a stafétabotját, mert saját elmondása szerint ő ugyanígy lett az, aki: cégtulajdonos–cégépítő, hogy egyszer valaki ugyanígy ugyanezt mondta neki: játssz!
Van ez a provider angol szó, szó szerint azt jelenti, hogy valamit adó ember, szolgáltató. Munkaadó, munkahelyet, megélhetést adó, biztonságot szolgáltató… Az angolban mindez benne van ebben az egy szóban, ezért szívesen használom akkor is, ha magyarul beszélek (mások számára néha halál idegesítően). Pista ilyen provider: karrierje csúcsán 180 családnak adott munkát és megélhetést egy olyan cégben, amit három társával, de attól még a két kezével épített fel. Ami mellesleg szintén része az általam használt szó definíciójának – mármint a kétkeziség. Mert például az apja örökségét hamis tiszteletért szétosztogató gazdag fiú soha életében nem lesz provider, és hiába az adás, mint folyamat, egy a százhoz az esély, hogy továbbviszi a nem általa épített céget. De inkább nem viszi – mint a provider apósom nem provider fia.
A providernek levés nem kis feladat, és bár többféleképpen válhatsz providerré – ha valakitől KAPOD feladatként, és/vagy az életed minden addigi történése ELLENÉRE válsz azzá –, iszonyatosan nagy felelősség. Mert nem csak az érdemességedet kell bebizonyítani, de a “kapást” magát is vissza kell tenni a rendszerbe. Ha mindezek tetejébe még nő is vagy egy férfias szakmában, a dupla szívás, hatványozódik, de ez nem idiótafeminista panasz, csak ténymegállapítás.
Ahogy azóta én is, Pista az évek során sok emberrel megpróbálta a staféta-átadást, és egyelőre úgy néz ki, eddig a sokból egy maradtam neki – azt mondja legalábbis, hogy nem hoztam rá szégyent. Jómagam egyelőre csak kisebb részeredményekkel, de annál nagyobb pofonokkal tudok büszkélkedni, de dolgozom az ügyön.
Mikor elfejvadásztak tőle, és ő már tudta, én pedig még nem, hogy el fogok menni, ültünk a kocsiban és megkönnyezett. Azt mondta: megmondtam, hogy egyszer jobb leszel, mint én. Jobb szerintem nem lettem soha. Az ilyen kaliberű embereknél nincs már szerintem centizés: csak igen van vagy nem.
Mire oda kerültem, hogy a Hegyen saját vállalkozást kezdjek, már csak az igenek maradtak nekem is, feladásról szó sem lehetett. Mindig csak újra és újra a talpra állásról.
Németh Éva írása
