Mikor ezt a könyvet elkezdtem írni, még hetente repültem valahova, most ritkábban, de még mindig elég sokat. Munka miatt főként, meg a kétlakiság miatt is, egész Európában, ami első hallásra nagyon érdekesen hangzik, világlátottság szempontjából, gondolom.
Valójában azonban – azon kívül, hogy nagyjából mostanra minden nagyobb európai repteret elláttam svájci bicskával, láttam sok-sok hotelszobát belülről, és tudom, hogyan kell hajnalban/éjjel vér fegyelmezetten taxiba ülni akkor is, ha két órája még munkavacsoráltam helyi kollégáimmal – turistáskodni szinte soha nem jutott időm. Két haszna volt a világlátásnak talán, az egyik, hogy ezek közül a történetek közül számosat egy-egy repülőutamon gépeltem ki a fejemből. A másik nem saját haszon: sok reptéren, de leginkább Budapesten, nagy számú földi személyzet kapott tőlem ingyen(!) ügyfélkezelési, marketinges, píáros és általános életvitelről szóló továbbképzést. Legutóbb például a BUD egyik biztonsági smasszere, aki rám szólt – idézem: „Ne bújkáljon mán!”. A három kilométeres birkaterelő szalag alatt, amit hatan, háttal az utasoknak, beszélgetés közben elfelejtettek lerövidíteni három méteresre az egyébként üres terminálban. Emberünk nyilván nem tudta, kivel van dolga, hát megálltam vele szemben szívesen. Beszélgetni. Először kicsit még próbálkozott, hogy ő ám itt a smasszer, stb., de aztán csak igazam lett. Feltételezem legalábbis. Mivel nem vezettek el meztelen motozásra. Inkább azt mondták, jézusmária, felőlük laposkúszhatok is, csak menjek ’mán’. Nehogy lekéssem a gépem, aggódtak. Szintén feltételezem.
Persze a legviccesebb a millió kilométeres, kisbőröndös, macás műsoromban, hogy egyébként meg alapból félek a repüléstől. Tessék, leírtam. Szóval, hogy nem azért van a Fészen mindig a reptereken piálós kép rólam, mert sokat iszom, vagy valami. Hanem az idegállapot kezelésére. Ezt a remek főnevet egyébként (idegállapot) egy Mónika-sóból tanultam, szerintem szög a fején találva, mint sok minden más ebben a filmművészeti-szociológiai remekmű sorozatban.
Na mindegy, szóval most megint repülök. Azaz repülnék, haza, csak éppen miután Ábel és három erdélyi rengetegbéli favágó barátja – a hangokból ítélve legalábbis – méteres lyukat fűrészelt a gép aljára, „vissza kellett állnunk a kiindulási helyünkre”. Bírom ezeket a megfogalmazásokat. Na. Most meg bemondták, hogy „a hajtóművek elindítása a hagyományos módon nem sikerült” – szóval nem fűrészeltek, hanem kurbliztak –, ezért most egy alternatív módszerrel próbálkoznak, gondolom kovakővel tüzet csiholnak a kerozin alá.
Na, ezért iszom agytompítót még most is repülés előtt/közben, még a hatszázadik után is – ezeket az információkat szerintem ugyanis normális aggyal nem nagyon lehet higgadtan befogadni, statisztikai tények ide vagy oda. Most például – ha el is indítják a hajtóműveket – mi garantálja, hogy úgy is maradnak? Mármint hogy nem fognak leállni menet közben?? Ha már azt a tényt kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy egy több száz tonnás vasizé az égben marad több órán át csak azért, mert ez a két csinos egyenruhás férfiember egy joystickkel meg néhány villanykapcsolóval variál. Vegye fel a maszkot és lélegezzen nyugodtan! Persze. Hozzál csak még egyet abból a kis aranyos fedélzeti vodkából, drága Szilvikém édes!
Ez a légitársaság egyébként teljesen gátlástalan és abszolút kreatívan kezelik a repüléssel kapcsolatos, a fejünkben lévő összes elképzelést, úgyhogy bármit kinézek most is belőlük.
Repültem már velük Budapest–Brüsszel vonalon úgy, hogy Varsóban kiszálltak(!) néhányan. Aztán egyszer a Budapest–Londont via Milánó tettük meg, mert egy másik, ott felszállni nem tudó gépüknek valami alkatrészt kellett levinni – gondolom, „kitöjött a kejeke”. Volt olyan is, hogy a mi személyzetünk felszállás előtt csoportos öngyilkosságot követett el – talán az egyenruhájuk színe miatt –, ezért egy – épp csak személyzettel, üresen hazafelé tartó – lengyel gép szőke lányait csoportosították át hozzánk. Akik emiatt aznap éjjel Budapesten voltak kénytelenek aludni Gdansk helyett, és efeletti elégedetlenségüket egyáltalán nem rejtették véka alá röpke két és fél órás együttlétünk alatt. Vodka nyista, például.
Mondjuk az most jobban aggaszt, hogy a poggyászos kocsi is itt dekkol a gép mellett – azaz várható, hogy egyáltalán nem megyünk sehova. Kár, mert improvizatíve vettem ma délelőtt jegyet: most azonnal haza akartam menni, pont. Hív a Hegy.
Németh Éva írása