Ez a sajtószabadság? Nekem ne mondja senki, hogy a közösségi oldalak bűzös mocsarából nyakunkba zúduló, hangos és műveletlen fecsegés ricsaján érkeztünk el a totális sajtószabadsághoz.
Persze, hogy totális, hiszen mindenki szabadon közölheti a pillanat hevében felvillanó idétlenségeit, a legkomolyabb témák is belevesznek az agyament szellemeskedésekbe, okoskodásokba, durvaságokba, a fárasztóan egyszerű emberi elmélkedés útvesztőibe.
Most kérdezzem azt, hogy mi van, emberek, itt mindenki bedilizett?
Már hosszú ideje gondolkodom azon, hogy ki és miként hibbant meg ebben a társadalomban. Miért nem lehet a világ legegyszerűbb kérdéseire normális választ adni? Azért, mert itten mindenki megbízható, lojális, diszkrét, nem beszél, nem nyilatkozik, tilos a lájkolás, a megosztás, a munkáltatók önkéntes és fizetett cenzorainak hada figyeli árgus szemekkel ki mit olvas, mikor, kivel, mit, hogyan, merre, meddig. A párthűség csúcsa a besúgás, ismét van szobára hívás, szőnyeg szélére állítás, megalázás, a szakma gyalázása az emberi méltóság tiprása. Felmondás, kirúgás, félelem, mindenki tart valakitől, a szomszédtól, a feljebbvalójától, a bizottságtól, a fegyelmitől, a barátjától és ellenségétől, a gazdájától meg a mennydörgős ménkűtől. Ja és a sajtótól.
A sajtó maga a patás ördög. Rögtön a Soros után. Kitől kell akkor tartani a népnek? Brüsszeltől, Európától, a migránsoktól, terroristáktól, komcsiktól, tetves ellenzéktől, feministáktól, a nemzeti konzultációt becsmérlő hazaárulóktól, bérencektől, civilektől és az újságíróktól. Mert kukacosak.
Igen, ezt hallom mostanában a szerkesztőségi asztal alól. (A malac pedig a barátom, nem ő lesz a soros.)