Aki nyitott füllel jár a világban, talán jobban megérti az embereket és boldogabb is, mert kíváncsi és még nem vált közömbössé. Néha arra gondolok, nincs is nagyobb ajándéka az életnek, mint csak úgy lődörögni valahol, ahol senkit sem ismersz, de esetleg megismerhetsz, ha úgy alakul. Engem mindig felvillanyoznak a beszélgetések útközben.
Néha jobban el tudunk beszélgetni idegenekkel, mint a legközelebbi hozzátartozóinkkal, talán mert a családban már szinte mindent tudunk egymásról, olvasunk egymás gondolataiban. Az ismeretlen pedig kihozhat belőlünk váratlan dolgokat.
Puritán svájciak
Vonaton, villamoson, parkban, piacon könnyebben állunk szóba egymással. Már ha nincs bedugva a fülünk, vagy nem bámulunk a telefonunk kijelzőjére. Legutóbb Zürichben nézelődve figyeltem az arcokat. Szinte az egész világ képviselteti magát a svájciak között, indiaiaktól, ázsiaiakon keresztül albánokig. Mindegyik boldog, zavartalan. Semmi kétségbeesés, semmi nyomor, ugyanakkor hivalkodás sincs. Szembetűnően puritánok. A fiatalok közt is ritkán látni extrát, annyi, hogy térdnadrágban, topban járnak már akkor, amikor én még fázósan húzom össze magamon az esőkabátot.
Az idős nőkön és urakon látszik elsősorban a jólétnek az a kifinomult fajtája, ami évtizedek alatt alakul ki, és benne van minden mozdulatukban. Született polgárok. Érdekes módon ők azok, akik kíváncsiak másokra is, éppen ezért beszélgetnek, kedvesen megszólítanak, ha csak pár tapintatos szóra is a boltban, pénztárnál, az ócskapiacon – látható kíváncsisággal a tekintetükben. Magyarországról és Orbán Viktorról csak egy fazon kezdett el indulatosabban beszélni hozzánk, amikor leült mellénk a korsó sörével a piaci büfé előtti padra. De aztán bocsánatot kért, mondván, ez a kritika nem nekünk szólt, hanem az ország vezetésének. De azért mégis.
A zsúfolt balatoni vonaton
Tény, valahogy külföldön nem alakulnak olyan szórakoztatóan a beszélgetések útközben, mint itthon, például a zsúfolt balatoni vonaton. Micsoda monotónia a kiszámíthatóan pontos és kényelmes svájci vonatozás a MÁV járataihoz képest, amelyek tele vannak meglepetéssel. Most is, hazafelé jövet Pestről, a Déliből, pénteken reggel kilenckor, azt hittük, finoman lecuccolunk, vettünk Magyar Narancsot, hogy elolvassuk, mi történt itthon, amíg távol voltunk, miből maradtunk ki. Legnagyobb meglepetésünkre negyed órával az indulás előtt már tele volt a vonat. Ugyanis mindössze öt kocsit indítottak, ebből egy le volt zárva a kiránduló diákok részére, de szemmel láthatóan további kocsiba is jutott belőlük. Volt még egy biciklis vagon és mindössze két vagon maradt a pórnépnek. Pénteken, amikor fél Pest elindul a Balatonra, plusz a hétvégére hazautazó egyetemisták és a turisták! (Egy kedves spanyol–magyar házaspárral is összeismerkedtünk, akik fél évet Magyarországon, fél évet Andalúziában töltenek.) Mondanom sem kell, a folyosón rekedtünk kofferokkal, amikre azért legalább rá lehetett ülni. Nahát, az újságolvasásnak annyi, de megtudtunk mindent útközben beszélgetve. Szidtuk egy kicsit a MÁV-ot, épp csak annyit, hogy beinduljanak a beszélgetések, aztán mindenféle más mesébe bonyolódtunk. És hallgattuk egymást.
Mert tudni kell hallgatni is, hiszen ha vég nélkül fecsegünk, és nem hagyjuk szóhoz jutni a másikat, megtörténhet, hogy életünk legnagyobb sztoriját szalasztjuk el. Hallottam egy anekdotát arról, hogy egy nagydumás amerikai vállalkozó a saját piti Himalája-kalandjaival traktálta egy hosszú repülőúton a mellette ülő ismeretlent. Amikor megérkeztek, a hallgatag ismeretlen bemutatkozott: – Neil Armstrong vagyok. Az első ember, aki a Holdon járt. Paff.
Fontos lenne figyelni a másikra. Ebben az egészen kicsi gyerekek és az öregek jók. Teljes erővel ráfókuszálni valakire, közben nem máson gondolkodni. Amikor kell, reagálni, legalább egy gesztussal, szemkontaktussal, tekintettel, visszakérdezéssel, hogy érezze, nekünk fontos, amit mond. Ha csak passzívan hallgatunk, az francot sem ér, ezzel az erővel beszélhetne a fikuszhoz vagy a falhoz is. De rossz hallgatóság az is, aki valamilyen közbeszólással megakasztja a mesét. Figyelmetlenség, ha valaki elkezd a beteg kutyájáról beszélni például, mi meg rázendítünk a saját kutyánk dicséretére.
Mire intett a sztoikus görög?
Vannak iskolák, ahol a kommunikáció keretében a hallgatást is tanítják. Epiktétosz, a sztoikus görög filozófus mondta, nem véletlenül van csak egy szájunk és két fülünk, azért, hogy dupla annyit halljunk, mint amennyit beszélünk. Nem tudom: érvényes-e még ez a régi bölcsesség ebben az én központú, kibeszélős, magamutogatós világban? Epiktétosz bővebben arra intette a tanítványait, hogy „legtöbbször hallgass és csak a fontos dolgokról beszélj, de azokról is keveset. Egyszer-egyszer, ha a körülmények kívánják, beszélgethetsz, de nem közönséges dolgokról; nem a gladiátorokról, a lóversenyekről, az atlétákról, de még csak az ételekről és italokról sem, amelyekről általában beszélgetni szoktak; elsősorban azonban a személyek gáncsolásától, dicsőítésétől és összehasonlításától tartózkodj.” Biztosan nem az utazókhoz szólt a görög bölcs. Mert ha tartanánk magunkat az intelmeihez, akkor főleg csak hallgatnánk és néznénk egymást a vonatfülkében vagy a folyosón összepréselve. Milyen zavarba ejtő is lenne.
Vezető kép: A kutyások könnyebben megszólíthatók. Fotók: a szerző
