A lojalitás erkölcsi, az igazság pedig elméleti kategória – idézzük Umberto Ecót, a nagy írót és tudóst, halálának második évfordulóján. Eco úgy vélekedett, minden társadalomban hatalmas az értelmiségi szerepe és ennél is nagyobb a felelőssége.
Az ezredforduló előtt írott A vándorlásról és a toleranciáról című esszéjében kegyetlenül fogalmazott: Európa „sokfajú és színes, akár tetszik ez nekünk, akár nem – mert a vándorlás akár erőszakos, akár békés, olyan mint egy természeti jelenség, csak megtörténik és feltartóztathatatlan. Az afrikaiak és a közel-keletiek Európába igyekeznek, az indiaiak ellepték Afrikát és a csendes-óceáni szigeteket, a kínaiak mindenhol vannak, nincs az a természeti, társadalmi vagy hadászati erő, ami befolyásolhatja a migrációt, ami mára világjelenséggé vált.”
Politikai, esztétikai és etikai kérdéseket feszegetve az értelmiségi folyamatosan kritizálni kényszerül a saját útitársait, véli Eco.
Mert mi az, ami kielégítő módon megfelel az igazságról alkotott elképzelésünknek? Szerinte a gondolkodó értelmiségi szerepét, társadalmi státusától függetlenül, bárki felvállalhatja, gyakorolhatja, elegendő, ha körülnéz, ha végiggondolja, észreveszi, észleli, hallja, látja, reagál a körülötte zajló eseményekre, történésekre.
Soha aktuálisabbak nem voltak a felelősségről szóló, az általa két évtizede megfogalmazott gondolatok. Úgymond, az értelmiségi szerep időnként érzelmileg elviselhetetlen eredménnyel jár, mert olykor rá kell mutatni arra, hogy nincs megoldás a világ súlyos problémáira!
