A minap a Déli pályaudvaron elsírtam magam. Néztem a széteső épületet, és úgy éreztem, becsaptak, kifosztottak.

Hat évtizede, gyermekkoromban olyan büszke voltam, amikor méltóságteljesen begördült a szerelvény a Délibe. A gyönyörű, tágas üvegpalota nem volt olyan patinás, mint pesti testvérei, nem világhírű tervezők vetették papírra, de Kővári György alkotásában meleg volt, kényelmes ülőalkalmatosságok, megfizethető és finom ételeket kínáltak éttermében, ráadásként gyönyörű volt a kilátás a Vérmező házai fölött a budai várra.

Félkör alakú alagsori terén szerelmesek találkoztak, könyvesboltjában hetente dedikálást szerveztek, cipőboltjában olykor olasz lábbeliket árultak. Ha szülővárosom más, kopott kerületeiben jártam, a Déli látképével vigasztalódtam, ilyennek képzeltem a jövőt.

A minap viszont elsírtam magam. Már régen nem a végállomásig utazom, eltűnök a Kelenföldi pályaudvar aluljárójában, de most a Déliben szálltam vonatra. A gyönyörű üveges váróterem felét eltüntették, a tetejét megbontották. Lerobbant csőrendszer nézi a belső tereket borító rosttákolmányokat, amelyeket méterenként deszkák támogatnak meg a kidőléstől tartva. Patkányok rohangáltak fényes nappal, irtásuk milliókba került.

Kétévente hol bezárják, hol megnyitják. 2015 januárjában a Kis-Gellért-hegy alatt húzódó, 361 méter hosszú alagút egyik bejárata mellett omlani kezdett a támfal, annak megerősítéséig lezárták a vasúállomást, mert a balesetveszélyessé vált alagút miatt vonatokkal nem lehetett megközelíteni. Terveztek már a helyére zöld parkot, budai szuperkórházat, de még a bontására sincs pénz.

Ennyire elhanyagolt, szegényszagú pályaudvar nincs több Magyarországon. Szétmállott a jövőm.

Fotók: szerző