Kvári Sinkó Zoltán posztumusz rovata az 1998 előtt megjelent írásaiból, a család hozzájárulásával.
Olvasom, hogy Interjú Alany azt mondja: Azok kívánják most a demokrácia zászlaját fennen lobogtatni, akik 1950-ben kulákká nyilvánították édesanyámat, mert húsz cserép muskátlija volt a tornácon. Itt élnek, hangoskodnak és bőszködnek. Neveket természetesen nem akarok mondani.
Ez megragadott. Fel vagyok buzdulva, mert az igazságot azt ki kell mondani, nem rejteni véka alá, nem besöpörni a hallgatás szőnyege alá, sem elcsúsztatni, ahogy ma egyesek szokták. De neveket nem mondok. Tudomásom van arról, hogy két magas rangú banktisztviselő rendszeresen fosztogatja az állam pénzét, pezsgőznek belőle, fejenként három-három szeretőt tartanak, hetente egyszer a maguk számára bérlik ki a Kétmellű Erna bárt, ahol veszett orgiákat rendeznek, melyekre hivatalos két miniszter felesége. De neveket nem mondok.
Véletlenül rábukkantam olyan dokumentumokra, melyek százszázalékos bizonyossággal derítenek fényt arra, ki volt a tavalyi lapátos gyilkos, akit ma is futni hagy a rendőrség. Ez a fickó itt jár-kel közöttünk és vigyorog, holott már rég életfogytiglani akasztófára kellett volna ítéljék. Persze, nevet nem mondok.
Tudom azt is, ki rabolta el Olgát, a multimilliomos lányát, hol tartja és mit csinál vele. Kétségtelen, hogy ehhez az emberrabláshoz bizonyos pártérdekek is fűződnek, és ha erre fény derülne, akkor legalább tizenkét, nap mint nap ágáló politikus megütné a bokáját. De neveket nem mondok, mert akkor sértődések lennének.
Egyébként minap éjfélkor láttam, amint egyik neves közéleti személyiségünk, aki egy fontos etikai bizottságnak a tagja, egy földszintes ház ablakán mászott ki, lekapta fejéről a fekete harisnyát és valami súlyos csomagot cipelve, amilyen gyorsan csak lehetett, elinalt a nagy éjszakába. Ha most a nevét elmondanám, a fél ország sóbálvánnyá dermedne.
Letagadhatatlan bizonyítékaim vannak arra a személyre vonatkozóan is, aki rendszeresen tájékoztatja a hazánkba időnként ellátogató ufonautákat hadseregünk helyzetéről, a stratégiai fontosságú báziskoról és azok fölszereltségéről. Még az ufonauták neveit is ismerem, de erről most nem beszélek, a jól ismert okokból.
Ismerem azt a fickót, aki a Marx-szobor szakállát egy éjjel lelopta és eladta egy fodrászcégnek reklám céljából. A nevét persze nem mondhatom meg. Azt is tudom, ki nyeri meg a jövő heti lottó főnyereményt, és hogy milyen aljas számkombinációs trükköket alkalmaz erre a célra.
Tudom, ki nyeri meg a nyári olimpia hátúszó versenyének aranyérmét és ki lesz a magasugrás olimpiai bajnoka. Tudom, kik húznak hasznot abból, ha a közélet szereplőit lépten-nyomon blamálják. De hát neveket nem mondok. Mert hát mind neves emberek, és jobb, ha a neves embereket nem nevezzük meg.
