Látom a Facebookon a Veszprém Európa Kulturális Fővárosa (EKF) projekt munkatársainak folyamatos bemutatkozását.
Erről az az óriási lehetőség jut eszembe, amit kár lenne Veszprémnek elszalasztania, és amit elmondtam mindenkinek, akinek lehetett, de fogalmam sincs, hogy mi lett az ötletem sorsa, bekerült-e valamilyen formában a programba. Az én eredeti elképzelésem egy kreatív központ létrehozása lett volna az EKF projekt keretében Veszprém központjában, a piac mögött, a volt Balaton Bútorgyár területén. Tudom, hogy az magántulajdon, meg hogy már szinte mindent lebontottak rajta, semmi se maradt a gyárból, de szerintem van az a pénz, amiért megszerezhető, és Veszprém urbanisztikai sebét is megoldaná, összekötné a Kossuth utcát a Balaton Pláza környékével. De a lényeg, hogy ezzel a beruházással Veszprém hosszútávra megalapozhatná a veszprémi kreatív ipart, a város arculatát, és munkát adna azoknak a kreatív fiataloknak is, akik évtizedek óta elmennek, mert itt nincs számukra lehetőség. Na és a profit se maradna el, mert a mai világban a pénz beszél! Szóval, az is meglenne, mert a kreatív ipar, a kreatív gazdaság a jövő üzletága, hamarosan nyereségesebb lesz, mint az autóipar. Nézzük meg Berlint! Jó, nem akarom Veszprémet Berlinhez hasonlítani, de egy veszprémi kreatív központtal, ami műhelyeket, műtermeket, bemutatótermeket foglalna magába elsősorban, idevonzhatnánk a környék kreatívjait. Kikről beszélek? Képzőművészek, építészek, belsőépítészek, dizájnerek, divattervezők, bútorkészítők, rajzfilmesek, filmesek, informatikusok, számítógépes játékok készítői, zenészek, írók, kertészek, kézművesek, kommunikátorok, reklámkészítők – akik itt egymás közelségében, egymásra hatva dolgozhatnának ezekben a műhelyekben, hogy ne mondjam, termelhetnének. Mint a Bauhaus egykor. Created in Veszprém.
Kettős érzelmekkel várom a teljes zárlatfeloldást. Persze, jó lesz már kijárni, mert becsavarodunk a négy fal közé bezárva, már-már kezdjük másként látni a világot, áthelyeződnek az értékrendek. Így visszagondolva jó volt ez a vakációs henye lazaság. Csak heverészni az ágyon, mondjuk, de olyan intenzíven, hogy már-már összenövök az ággyal. Ajtó bezárva. Egyébként is tilos a ki-be járás. Senki be nem toppan hozzám. Senki nem zavar meg a teljes semmittevésemben. Akár két-három óra hosszán át is heverészhetek így. Azután felkelek, és tudom, hogy enni fogok. Az evés nagy kísértés. Sose fantáziáltam ennyit arról, hogy mit is kellene enni, mint ebben a két hónap önkéntes karanténban.
Ugyanakkor azért idegeskedek is, mert körmömre égnek a dolgok, amiket el kellett volna intézni és már két hónapja nem lehet.
Az ember, aki túl sokat tud. Berobbant hozzánk Nagy Karcsi vasárnap fél kettőkor. Éppen az utolsó kanál tojásos nokedlit forgattuk ráérősen a szánkban, amikor megszólalt a kapucsengőnk. Irtózatos hangja van, a régi iskolákban berregett ilyen rettenetesen, ki tudja ki szereltette föl még valamikor réges-régen, valamelyik régi háztulajdonos. Karcsi busszal érkezett, nincs már autója, de muszáj mozgásban tartania magát, így most buszozik, gyalogol, stoppol. Régen kiszámíthatatlan volt, éppen hol jelenik meg, az embernek az volt az érzése, hogy mindenütt ott van. Most volt nála egy notesz, benne, hogy kiket nem sikerül elérni telefonon, és akiket most kénytelen megkeresni személyesen a régi jóbarátok, ismerősök közül. Talán a feljegyzései miatt vagy mert ilyenek az agytekervényei, mindenre pontosan emlékszik. A rendszerváltás körüli időkből pláne, mert az volt az ő virágkora is egyben, amikor a Veszprémi Egyetem kulturális szervezőjeként, később dr. Horváth Balázs (országgyűlési képviselő, ex-belügyminiszter) titkáraként, a Művészetek Háza alapító igazgatójaként fontos szálakat mozgatott. Igazi művészlélek: pimasz, szókimondó, sokszor nyers, de ugyanakkor mélyen érző, szeretni való ember. Mára a pimaszságából a kaján nevetése maradt meg. A legenda szerint minden pártot ő alapított Veszprémben, aztán meggyőződéses Fideszes lett, de olyannyira, hogy amikor a G-nap felvirradt és Simicska Lajos szakított Orbán Viktorral, mint valami performer, minden nap megtalálta a módját, hogy figyelmeztesse Simicskát, tévedésben van. Nincs rá engedélyem, hogy leleplezzem pontosan hogyan (pedig az is nagyon érdekes), lehet, hogy nem fedte fel magát, de sokunknak elmesélte részletesen. Mindent részletesen tud, pontosan ki hol állt és ült, amikor kettészakadt az MDF, mit evett M., a festőbarátunk nálunk mielőtt telehányta volna Karcsi autóját 20–25 évvel ezelőtt. Keveredik ezekben a történetekben a leleplezésektől a személyes hitvallásig minden. Az igazi kérdés az volna, hogy mennyi igaz és mennyire dokumentálható, mennyire megbízható forrás. Ám van, amelyiket már sokadszor meséli és mindannyiszor ugyanúgy, legfeljebb egyre derűsebb nagyvonalúsággal, tehát úgy tűnik, nem csalja meg az emlékezete a legapróbb mellékes sztorikban sem. Tudja ki kiről írt könyvet. Most is tele van a táskája a legfrissebb és az évtizedekkel korábbi Jelenkor, Hitel, Tiszatáj folyóiratokkal. Felolvas belőlük, küldi, terjeszti a verset, prózát, ahogyan éppen az idő, amelyben élünk, engedi. Este fél hétkor elindult tőlünk Mészáros Zoli nyaralója felé az Öreghegyre. Fölösleges volt aggódni, hogy került haza, másnap megnyugodva láttuk Molnár Sándor antikvárius barátunk Facebook-oldalán, amint kvaterkáznak. Karcsinak szerezni kellene egy magnót, és rámondani nem azt, ami éppen eszébe jut, mert abból legfeljebb egy formabontó regény vagy film születhetne, hanem témák, események, vagy emberek szerint exkluzív interjú-szerűen a történeteit. Ám lehet, még jobb lenne, ha olyan valakivel ülnének le maratoni beszélgetésekre, aki úgyszintén hiteles ismerője a rendszerváltásnak Veszprémben. Párbeszédben talán a dolgok mélyére is áshatnának, ami nagyon fontos lenne, mert egyáltalán nem jelentéktelen kérdésről van szó, hanem olyanról, ami a mai civilizációnk alapját érinti. A jelen valóságáról van szó, mert ma is ugyanúgy dolgoznak körülöttünk részben ugyanazok az emberek jórészt átfestett cégtáblák alatt, mint anno. Ha csak meg nem haltak – de Karcsinak a hirtelen halálról is van története.
