Történt, hogy a kétezres évek elején az ország megyéi bemutatkoztak a főváros közönségének. Veszprém megye a Thália Színházba kapott meghívást. Az ünnepi alkalomból fogadásra is sor került a közeli étteremben, s az esemény egyik fénypontja dr. Horváth Balázs borlovaggá avatása volt szertartásos külsőségek szerint. „Jókedvünk minisztere” akkor már nem volt miniszter.
A küldöttségben intézmények munkatársai, képzőművészek, írók, fotósok, költők, zenészek voltak hivatottak képviselni vidékünk kulturális életét. Megtiszteltetésnek számított azoknak, akiket a szervező, Széki Patka László elnöki referens meghívott. A megnyitó beszédet Kuti Csaba, a megyei közgyűlés elnöke tartotta. Nem rejtette véka alá csalódottságát, Veszprém megyére ugyanis a kutya sem volt kíváncsi Budapesten, leszámítva néhány ott élő barátot, jó ismerőst. Természetesen a tervezett programok ilyen csekélység miatt nem maradhattak el, legfeljebb „magunk között” voltunk. Felolvastunk a műveinkből az emeleti kávézóban, meghallgattuk a Mendelssohn együttes koncertjét a színházteremben, megtapsoltuk egymást. És leszerepelvén lassan készülődni kezdtünk hazafelé a bérelt autóbusszal, amivel jöttünk. Az esti fogadáshoz éppen megérkeztek a Veszprémből felküldött finom ételek, italok, a hozzájuk illő terítékkel (herendi?), és a személyzet. Néztük a hosszas behurcolkodást.
Veszprém megye kétmillió forintért látta vendégül az illusztris meghívottakat, és dr. Horváth Balázs a „nem tudom, milyen” borrend lovagja lett. Nyilván jókedvűen vette tudomásul. Ránk még egy szendvics sem jutott, de mi se bánkódtunk, mint akik (Kavafisz nyomán) jól tudják: „mit is ér e dicsőség, s mily üres nevekre szálltak a birodalmak.”
Domján Gábor